Ezoterikus.hu

Az alábbi levélben Polcz Alaine megszólítja a felnőtteket, elmondja, milyen volt a régebbi korok társadalmának halálhoz való viszonya, és milyen a ma élő ember haláltudata, mi a véleménye a fogyasztói társadalom mindent elárasztó agresszivitásáról. Végül bevallja, hogy ez a vékony kis könyv nagyobb nehézséget okozott számára, mint egy több száz oldalas könyv megírása, és elmondja, miért ajánlja a könyvét a szülőknek, gyermekeknek.

Mi a halál? – Meghalok én is? – És mi lesz, ha meghaltunk? – kérdezik a gyerekek. És mi mit válaszolunk? Tudunk-e válaszolni? – Pedig a gyermek kérdez. A születés és a halál titkai először három éves korában kezdik érdekelni.

Nagy Mária Ilona 1936-ban mérte fel először, tette kutatás tárgyává hogyan alakul, hogyan fejlődik a gyermekek haláltudata. (Számos nyugati lexikon szerint vele kezdődik a halál tudományos megismerése, a tanatológia.) Felismerései még ma is érvényesek. Közben világunk nagyot változott. A két világháború között a szorongás volt a vezető ideges tünet, napjainkban az agresszió. Az agresszió eluralkodott a világon, a média fejlődése folytán az egész életünket átszövik a halálról szóló hírek, a halál képei: lelőtték, megölték, feldarabolták, felrobbantották; összeütköző vonatok, lezuhanó repülőgépek; háború itt és ott, természeti katasztrófák, közúti balesetek, halálos gázolás – ezek mindennaposak. És a mindennapi krimik, akciófilmek. Ezt kapják a gyermekeink – majdnem soha semmit a természetes, a békés halálról. Az eredmény: gyermekek ölnek meg gyermekeket – és felnőtteket.

Mint az özönvíz öntötte el gyermekeinket a halál, az agresszív halál és nem tudnak úszni. Hogyan kezeljük mi a halál kérdését? Hogyan segítjük őket eligazodni? Mit mondjunk, ha kérdeznek?

A kérdést rendszerint azzal intézzük el, hogy a gyermek kicsi, úgysem érti. Amikor nagyobb: úgyis látott, hallott már eleget. Így áll elő az a helyzet, hogy a temetőben azt kérdezi a hároméves Réka virágöntözés közben: „A nagymamamát ki lőtte le?” A hét éves Ádám pedig: „Ha mindenkit megölnek, ki mondja majd be a televízióban?”

A régebbi társadalom szocializálta a gyermekeket, az egyik generáció adta át a tudást a másiknak az élet végességéről – a halállal, a temetéssel, a gyásszal kapcsolatos ismereteket. Még a karon ülő kicsiket is odavitték a haldoklóhoz elbúcsúzni. Megvolt a gyermekek szerepe a házban, a templomban, a temetésen. Énekelni, imádkozni, szentelt gyertyát égetni, alamizsnát osztogatni, majd segíteni virágot öntözni a síron, beszélgetni, emlékezni azokra akik meghaltak, és tudni, hogy a rítusok mit jelentenek. Így természetesen nőttek bele a halál fogadásába, a halál ismeretébe. Tudták, hogyan kell a gyászolókhoz szólni, tudták, mit jelent a gyász.

A fogyasztói társadalom nem tud mit kezdeni a halállal, tabuvá vált a halál témája és a gyász is. Ma csak az ölés, a gyilkosság ismeretére szocializálódunk. Arról, hogy mi történik azután, hogy mi a halál következménye, mit jelent az élet vége, nem tudunk mit mondani.

Felkészülés nélkül nehéz találkozni a halállal, és amit manapság kapunk, az nem ad útmutatást, csak megzavar.

Régebben a társadalom élet és halál összefüggésében ismertette meg a gyermekkel az elmúlást, és ezzel segítette az élet igazi értékeinek a felismerését, felelőssé tette saját magáért és másokért.

Azt szoktuk mondani, hogy a halál órája az igazság órája. Haldoklók mellett dolgozva azt tapasztaljuk, hogy lemeztelenednek a dolgok. Az ember kénytelen szembenézni az életével, és rájön, hogy az anyagiak semmi sem jelentenek. Igazából csak a szeretet fontos! Az, amit adtunk, amit kaptunk, amit másokért tettünk; azok az értékek, az a tudás, amit megszereztünk, amit továbbadtunk, aminek a segítségével szebbé, jobbá tudtuk tenni mások és a magunk életét. De ezek nem az anyagiak. Sőt, az anyagiak többnyire csak rontják, elfogulttá teszik az embert, elfecsérlik az idejét. Nem az a fontos mikor valaki haldoklik, hogy milyen autója van, mekkora volt a lakása, hogyan volt berendezve. Az a fontos, hogy kik éltek abban a lakásban, hogyan viselkedett velünk. Amikor szembesülünk életünkkel – azzal, hogy mit tettünk, miért éltünk –, az válik fontossá, hogy mit tartottunk igazi értékeknek. Ez az élet és a halál összefüggése, ha ennek tudatában élünk, akkor egész másként telnek a napjaink.

A fogyasztói társadalom és a természettudományok nem tudnak mit kezdeni a halállal. Ezért elhárítják a halál tudatát. „Nem kell rágondolni” – hallani mindenütt, és így lassan tabuvá vált.

Napjainkban végre megéljük a tabu bontását, de azonnal megjelent a halál-pornó vagyis az agresszív, a rossz halál. Párhuzamosan kialakul az új szemlélet a hospice mozgalommal, aminek lényege: visszaadni a halál méltóságát. Az utolsó napokat mind a család, mind a beteg számára értékessé, élhetővé tenni. Segíteni a beteget testileg, szellemileg, lelkileg; segíteni szembenézni a halállal, nyíltan beszélni róla, és jól elviselni. Segíteni a gyászolókat, hogy könnyebben tudjanak a veszteséggel megbirkózni, a veszteséget elviselve teljesebb életet élni.

Felkészülés nélkül bizony nehéz a halállal találkozni. Pedig az előbb-utóbb mindenkinél bekövetkezik, barátainkat, családtagjainkat veszítjük el, és végül magunk is meghalunk. Ez az egyetlen kétségbevonhatatlan történés az életünkben. A tudomány nem ad útmutatást, sőt, csak megzavar. A gyermekeknek a halállal kapcsolatos problémáikra nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halállal kapcsolatos problémákat, nem tudunk válaszolni, mivel magunk sem tisztáztuk a halál kérdését önmagunkkal. Nem tudjuk, hogy mitől félünk, nem tudjuk, hogy mi történik, nem illik beszélni róla. Elutasítjuk, hogy a halállal foglalkozzunk. Hogyan beszéljünk a halál lényegéről, ha magunk sem ismerjük? Ha úgy próbálunk élni, hogy ne kelljen rágondolni?

Ugyanakkor az ölés, a gyilkosság borzongató „élvezete” mindennapjaink részévé válik. A legnagyobb nézettsége a televízióban a „gyilkolásnak” van. Azért sugározzák ezeket a műsorokat, mert mi nézzük. A gyermek komputer-játékában városokat lehet lebombázni játékból, embereket elgázolni autókkal – játékból. Ilyen körülmények között hogy igazodjanak el a gyermekek az élet és a halál kérdésében?

Mivel több évtizedet dolgoztam gyermek és felnőtt haldoklókkal, foglalkoztam a gyászolókkal, a családtagokkal, a problémáikkal, a gyermekek halál-problémáival, majd a legújabb orvosi, lélektani halál-felismerésekkel és felmérésekkel, igyekeztem a hit és a tudomány összefüggéseit a mai ismeretek szerint megérteni – úgy érzem, tartozom magamnak, az életnek és a társadalomnak, amelyben élek: kötelességem megpróbálni, hogy gyerekeknek szólóan elmondjam, mit lehet, mit kell tudni a halálról.

Be kell vallanom, nagyobb munka volt ezt a pár oldalt megírni, mint egy több száz oldalas könyvet. Komoly gondot jelentettek a képek. Próbálkoztunk naiv festőkkel, gyermekkönyv-illusztrátorokkal, ismert képzőművészeti alkotásokat válogattunk össze; végülis a fényképezés mellett döntöttünk, amit egy kislány, Sára képei egészítenek ki.

Úgy vélem, nem elég a könyv olvasása, a képek nézegetése. Gyermekeink tovább kérdeznek, és igazi, személyhez szóló, autentikus választ csak akkor tudunk adni, ha hiszünk abban, amit mondunk. Ezért foglalkozzunk magunk is a halál kérdésével, merjünk beszélni róla, tisztázzuk magunkban mit hiszünk, mit gondolunk arról, mi történik a halál után. Miért félünk a haláltól? Mit jelent, ha elveszítünk valakit? Mit gondolunk mások halálakor? El tudjuk-e fogadni a sajátunkat? Hogyan készülünk rá? Mit gondolunk, mit mondanak barátaink, családunk tagjai rólunk, az életünkről ha megöregedtünk, ha meghaltunk?

Olvasunk arról is, hogy mit élnek meg az emberek a halál közelében. Mit teszünk mi magunk, ha meghal valaki? Mit tudunk a régi és az új rítusokról?

Foglalkozzunk a halál kérdésével. Így tudunk majd igazában válaszolni a gyermekeinknek, és meg fogunk lepődni, ahogyan tisztázódik bennünk a kérdés, nyugodtabbak, nyitottabbak leszünk.

Amint arról volt már szó, a halállal kapcsolatos ismereteket régebben egyik generáció adta át a másiknak. Ma lélektani ismeretek tudományos megalapozásával, könyvekből, tanfolyamokból tanulhatjuk meg, hogy mit kell mondani a gyermeknek. Irodalma óriási. Például a PONT Kiadónál egy könyv jelenik meg arról, hogy a pedagógusoknak mit kell tenni-mondani egy gyerekközösségben, ha meghal valamelyik szülő, gyermektárs, vagy baleset történik az iskolában. Komoly lemaradást mutatunk e téren is. (Mint érdekes jelenséget tartja számon a pszichológia, hogy éppen értelmiségi körökben igyekeznek „megkímélni” a gyermeket a halál tudatától. A hírektől, a médiától, az agresszív komputer-játékoktól meg tudjuk-e óvni őket? Meg sem kíséreljük. Döbbenetes ellentmondás.)

Felnőtteknek szóló, halállal kapcsolatos ismereteket nyújtó könyvek már bőven vannak Magyarországon. A gyermekeknek szóló irodalom nagyon kevés, majdnem semmi. Ezt a hiányt igyekszünk pótolni ezzel az írással, amely óvodásoknak, kisiskolásoknak szól.

Ezt a könyvet a kisgyerek egyedül is, szüleivel is, nagyszüleivel is forgathatja, olvashatja.

A titkok előtt egyenlők vagyunk. Ezért e könyv fölé hajolván gyerek és felnőtt az együtt-olvasás, közös titokfejtés bensőséges pillanatait soha nem felejthető, életre szóló, tisztázó élményként éli meg.

Olyan gyerekkönyv ez, amely idejekorán segít eligazodni, tájékozódni, nyugalmat és távlatot találni az életben.