TÉMÁK & ÉRDEKESSÉGEK

   Lendvai L. Ferenc -- Nyíri Kristóf
   

Egyiptomban és Mezopotámiában a korai és egyre erõteljesebb formák közt megújuló despotikus központosítás, valamint ezzel párhuzamosan a papi kasztok nagy hatalma és a viszonylag fejlett vallási rendszer kialakulása eleve lehetetlenné tette minden önálló bölcselet keletkezését, s filozófiai gondolatokkal itt csupán a teológia (pl. az ún. Memphiszi teológia, i.e. 3--2. ezred) keretein belül találkozunk. Ezzel szemben Indiában és Kínában...

...a despotikus központosítás újra és újra problematikussá válik, s a patriarchális-mágikus hagyományok rendkívül erõsek: a papi kaszt és a tételes vallási rendszer vagy egyenesen hiányzik (mint Kínában) vagy gyenge, fejletlen és ennek folytán türelmes (mint Indiában). A számos és hosszúra nyúló átmeneti periódus kedvez az önálló gondolatrendszerek kifejlõdésének, a filozófia legalább csíraformában történõ kialakulásának; más kérdés, hogy azokat a kezdeményeket (városok, kereskedõréteg, árutermelés kialakulása pl. Kínában), amelyek a fejlettebb viszonyok felé mutatnak elõre, újra és újra sikerül elfojtania az õszi közösségek mozdulatlanságából erõre kapó despotizmusnak. Az indiai és kínai filozófia virágzása az átmeneti periódusok terméke.

A kínai filozófia klasszikus kora: a nemzetségi szervezet felbomlása és az egységes kínai császárság megteremtése (i.e. 221) közötti anarchikus idõszak. E korszak fõ problémája éppen az, hogy egyesüljön-e a sok kis patriarchális fejedelemség egy egységes despotikus rendszerben, s amennyiben ez az egyesítés elkerülhetetlennek látszik, szolgálja-e az egyén ezt a rendszert vagy sem? Egy olyan társadalomban, mely a gazdaságilag és erkölcsileg önálló, szabad individuumot nem ismeri, ahol tehát az egyén egyetlen magasabb célja kizárólag a közösség szolgálata lehet, ez szükségképp válik központi kérdéssé. Az elsõ, filozófiainak tekintett írások, a Su king (Írások könyve) és a Ji king (Változások könyve) -- i.e. 8--5. század -- eredetileg szertartási és jóskönyvek voltak. Világképük: az egyetemes összhang szerint egymásnak megfelelõ, égi és földi, természeti és emberi világban két alapelv, a jang (a magasság, fény, erõ, kezdeményezés, megtermékenyítés férfias elve) és a jin (a mélység, árnyék, nyugalom, odaadás, befogadás nõies elve) váltakozik, mégpedig az örök törvény, a tao szerint. A természet öt elemének (víz, tûz, fa, fém, föld) az emberben öt cselekvés (külsõ megjelenés, beszéd, látás, hallás, gondolkodás), öt boldogság (hosszú élet, gazdagság, megelégedettség és nyugalom, az erény gyakorlása és szeretete, a természetes módon végzõdõ élet) felel meg. A Su king és a Ji king világa még a patriarchális nyugalom, a változatlanság világa, mely a továbbiakban eltûnik ugyan, de elérendõ ideálként egyaránt hirdeti a kiépülõ mandarin-bürokratizmus az egyik oldalon és a nemzetségi arisztokrácia reakciója a másik oldalon.

A hagyomány szerint már e két könyvet is Konfuciusz (K'ung K'iu, Kung-ci, Kung-fu-ce, latinosan Konfuciusz, talán i.e. 551--479) állította össze. A fölbomló nemzetségi szervezet konzervativizmusa és a kibontakozó despotikus bürokratizmus kompromisszumát keresõ Konfuciusz mûveit az egységes kínai állam elsõ császára, C'in Si Huang-ti elégettette, gondolatait Han-kori összeállításokból ismerjük, ilyen a Lun-jü (Beszélgetések és mondások) c. könyv is. A tao nála a hagyományos erkölcsi világrendet jelenti, mely az õ korában már problematikussá vált. Nem önmagától érvényesül: a „nemes embernek" törekednie kell arra, hogy az igazságosság erénye szerint éljen; vagyis meg kell vetnie a hasznot, tisztelnie kell a hagyományt és a hagyomány rendjét. „A nemes ember vágyai -- olvassuk a Lun-jü-ben -- sohasem lépnek túl a társadalomban elfoglalt helyén." Tanácsaival szolgálnia kell az uralkodót is, akinek viszont -- természetesen -- ugyancsak a „nemes ember" módjára, vagyis patriarchálisan kell kormányoznia.

A konfuciánizmust két oldalról érte támadás. A despotikus központi hatalom bürokrata-arisztokráciájának képviseletében a motizmus és az ún. „törvénykezõk" iskolája lépett föl ellene. Mo-ti vagy Mo-ci (i.e. 5. század második fele) a mágikus hagyomány meghaladását kísérelte meg, amikor a „Ég" (t'ien) fogalmát csaknem „Isten" fogalmaként kezdte értelmezni. Nála az „Ég" szinte személyes, büntet és jutalmaz, mégpedig az egyes ember származásától függetlenül: akárcsak az a teljhatalmú fejedelem, aki megtörni hivatott a törzsi arisztokrácia hatalmát, s az „egyetemes szeretet" révén minden alattvalójának egyformán ura. E ponton kapcsolódnak tanításához a törvénykezõk (fa-kia, i.e. 3. század) is, akik tanításuk középpontjába már az ember alkotta törvényt (fa) állították, s akiknek tanítását a Kína egységét megvalósító C'in fejedelemségben hivatalos ideológiává tették.

A taoizmus viszont elutasítja a nemzetségi viszonyok legcsekélyebb megbomlását is. Klasszikus könyve a Lao-ci (i.e. 4. század), mely késõbb új címet kapott: Tao tö king (Az út és erény könyve), míg az eredeti címet (jelentése: öreg mester) a mû szerzõjeként kezdték emlegetni. A tao a Lao-ci szerint a természetes világrend, melyet a bölcs ember csupán szemlélni kíván, hiszen ez úgyis és minden körülmények között érvényesül magától is. „Így aztán a bölcs ember a nem-cselekvés tevékenységével él, s a szavak nélküli tanítást valósítja meg ... Megvalósítja tehát a nem-cselekvést, és minden a legteljesebb rendben lesz." Élesen bírálja a kormányt, az udvart, az adókat és a háborúkat, az uralkodó és gazdag réteget, s egy patriarchális idillhez szeretne visszatérni: „Legyen úgy, hogy birtokoljanak bár tízszeres és százszoros (munkát végzõ) szerszámokat, de ne használják azokat... Birtokoljanak bár hajókat és kocsikat, senki se szálljon azokra; birtokoljanak bár páncélokat s fegyvereket, senki se vegye elõ azokat... A szomszédos országokból akár át is lássanak egymáshoz, s hallják kölcsönösen a kakaskukorékolást és kutyaugatást, a nép mégis úgy érje el az öregséget és a halált, hogy sohasem fordult meg odaát." A taoizmus elutasítja a „közösség" szolgálatát, mert érzi, hogy itt már nem valóságos közösségrõl van szó.

Az egységes kínai állam megalakulása után a Han-dinasztia megvalósította a konfuciuszi kompromisszumot. A konfucianizmus és a fa-kia határai összemosódtak. Ennek megfelelõen Konfuciusz tanításai egyre nagyobb tiszteletnek örvendtek és Tung Csun-su (i.e. 179--104), majd Csu Hszi (i.sz. 1130--1200) mûködése nyomán hivatalos, vallási jellegû állami ideológia rangjára emelkedtek. Konfuciusz sírjánál áldozatokat mutattak be, pekingi templomában a császár minden évben írásmagyarázatot tartott mûveibõl a fõhivatalnokok számára. Az antikonfuciánus irányzatok közül a taoizmus és a Kínában is elterjedt buddhizmus népi vallásként maradtak fenn. Az ideológiai epigonizmusnak e korszakában -- a mozdulatlan társadalmi talajon -- egészen a 20. századig már nem történt lényeges változás.

A kínai orvoslás