Azt hittem, végleg elengedem a kezed, de nem tudom. Vágyom rá, hogy gyengéden simogasson. Mit várok még?  Ujjaid kulcsolják ujjaimat. Miért? Keresed a tekintetem, tudom, de leszegett fejjel ülök melletted megdermedve, nem merek elmerülni a szemedben. Erre kivételesen tudom a választ: Félek! Mitől? Veszítenivalóm már nincsen, nagyobbat úgysem bukhatok. Megtehetném, hogy csillogó szemedben újra őszintén elmerülök, hogy gyönyörű gyermeteg mosolyodat „lefényképezem”, agyamba, szívembe zárom ismét. Megcsókolhatnálak. Megtehetném, ismerlek, nem tiltakoznál… Amikor velem voltál, akkor sem okozott gondot, hogy megcsókolj egy lányt, aki nem én voltam. Miért mondtad el? Mit vártál, mit csinálok, ha elmondod, hogy ajkad, érintésed és, hogy állítólagos szerelmed nem csak az enyém? Két csodálatos napot töltöttünk együtt, már-már szárnyra kaptam a boldogságtól, mikor „őszinteségeddel” megöltél. Nehezen kinyögött mondatod után gyomromból a pillangók elszálltak, helyettük gombócokat kaptam torkomba. Nem akkor bántottál meg először, de az a mondatod mérhetetlen fájdalomként hasított belém. Egyetlen szót tudtam kinyögni miközben könnyeimmel közelharcot vívtam: „MIÉRT?” Válasz: „Mert ő ott volt, hiányzott az érzés…” Hosszasan taglaltad, hogy miért, és hogy ne haragudjak, nem akartál megbántani, sajnálod, szégyelled magad… A legröhejesebb, hogy meg sem fordult a fejemben, hogy véget vessek kapcsolatunknak. Mondtam, ha nem szeretsz, akkor menj, de már mikor kimondtam, tudtam, hogy az in medias res után, a végkifejlet is a te fejezeted lett. Döntöttél. Hosszú, óráknak tűnő némaság uralkodott a szobán, és én csak vártam, mint egy halálraítélt. Tudtam, éreztem, mit fogsz mondani úgy, hogy közben zöld szemed kegyetlenül zord, kicsit torz tekintettel bámul arcomba, keresi tekintetemet, de én már nem akarok rád nézni. Eldadogod, hogy úgy lesz a legjobb mindkettőnknek (bár inkább csak neked), ha többet nem találkozunk. Még mindig nem sírok. Ideges voltam, de türtőztettem magam, egy ajtóbecsapással megúsztad az egészet, pedig őszintén szólva legszívesebben felpofoztalak volna, ordítottam volna a dühtől és a fájdalomtól. De nem tettem, mert csak az járt a fejemben, hogy soha többet nem látom a mosolygós szempárt, soha többet nem fogsz átölelni, és soha többet nem érzem ajkaid súlyát… Nem érdekelt, hogy mással csókolóztál, az ég egy világon semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy most végleg elveszítettelek, és nincs visszaút. Nincs „ne haragudj - sms”, nincs „találkozzunkmertszeretlek telefonhívás”. NINCS SEMMI!

 Ürüggyel kimegyek a szobámból át egy másikba, kis megnyugvásra vágyom, de nem találom azt a valakit, aki ebben segítene. Egy kis időt a folyosón töltöttem, rengeteg mély levegő után emelt fővel, visszamentem a szobámba, ahol te még mindig az ágyamon ültél. Akkor (még azt hittem) utoljára belenéztem a szemedbe, nagy meglepetésemre könnyeket láttam végigcsorogni az arcodon. Csak nem értettem, a mai napig rejtély maradt, hogy miért kerültek oda. Azt mondtad, nem szeretsz, ne folytassuk. Nem veszekedtem, nem hisztiztem, semmit nem mondtam, elfogadtam, nem bántottalak meg. Akkor miért a könnyek? Megjátszás volt? Vagy csak azért, mert mellettem boldog voltál? (te mondtad, nem én találtam ki…) „Csütörtök este van, megyek haza, szedd össze a cuccaidat és induljunk el” jelszóval megpróbáltalak végleg elengedni. Biztos voltam benne, hogy ha felszállok a buszra, akkor utána nem látlak többé. Félúton rájöttél, hogy a telefonod fent maradt a szobámban. Én tudtam, hogy nem megyek vissza veled érte. Két okból sem. Első: lekésem a buszom. Második: könnyebb lesz, ha a busznál nem kell semmiféle hülyeséget mondanom, nem lesz kínos csend, és te sem szólalsz meg… Gyávaság, de így jobbnak láttam.

Buszvégállomás, kihalt az egész utca, csak az egyik kocsma ajtaja mögül szűrődik ki halk zene.  Nem túl kellemes környék, de esküszöm, akkor még ott is jó volt. Teljesen mindegy, hogy hol vagyok, csak ne kelljen a közeledben lennem! Izgultam, hogy legalább addig kibírjam bőgés nélkül, míg felszállok a buszra. Utána beülök hátra a legeldugottabb helyre, és zokogok hazáig. Így is történt… Csalódott voltam, naiv és szívem helyén egy időzített bomba, ami bármikor robbanhat. Kettőnk közül én biztosan tudtam, hogy ez a ketyegő marad ott és úgy, ahogy van, nem lesz vita, nem lesz semmi! Két napig ki sem mozdultam itthonról, csokit és chipset ettem, sírtam, telefonálni akartam, aztán mégsem. Hallani akartam a hangod, de inkább mégsem. Én nyertem, te adtad fel előbb, felhívtál. Találkozzunk, beszélni akarsz velem. És én igent mondtam.
Tényleg nem tudom elengedni a kezed… Még mindig nem. Egy éve ismerjük egymást, néhány hónapig voltunk egymásnak, de azóta sem változott bennem semmi. Gyűlölöm magam, mert szeretlek. Nem akarlak látni, nem akarlak érezni, mégis beleőrülök, hogy nem vagy enyém. Neked barátnőd van, mégis velem lennél, panaszkodsz, hogy nem tudtok beszélgetni, mellettem boldog voltál, nem fogytunk ki a szóból…

Forrás: Ezoterikus.hu