Kínai horoszkóp

Bíborcsillag horoszkóp - Rólad szól!

Fogantatási Naptár

Fogantatási horoszkóp

Rendezvényekre

Különleges jósdák, egyedi programok

Asztro-coach

Válaszd a jövőt! A sikerkulcs benned van!

Napi Tarot Üzenet

Minden napi Tarot

üzeneted - katt ide!

A tibeti éneklés a szellemi inspiráció

Közzétéve: 2009. 11. 09. Írta: Faragó Gábor Forrás: American Anthropologist nyomán
Értékelés
Ez a tanulmány eredetileg az American Anthropologist 69/2. (1967. áprilisi) számának 209–212. oldalán jelent meg „Egyes tibeti lámák sajátos vokális képességei” címen.
A rögzített hangok technikai elemzésében Kenneth Stevens, a Massachusetts Institute of Technology munkatársa segített, ahol akkoriban Huston Smith tanított. Huston Smith egyszer nevetve jegyezte meg a szerkesztőnek, hogy „ez volt egyetlen hozzájárulása az empirikus vallástudományhoz”.

Nemrégiben a tibeti lámák körében tett látogatásom során olyan rendkívüli jelenségbe botlottam, ami megérdemli a szigorú vizsgálatot (a spektroszkópiai elemzést és számítógépes szimulációt). Egyes különlegesen kiképzett lámák azon képességéről van szó, hogy éneklés közben egyidejűleg több különböző magasságú hangot hallatnak, aminek köszönhetően egyetlen láma – szólóban – akkordokat képes kiénekelni.

A jelenségről közölt beszámolómat négy részre osztom: 1.) eseménybeszámoló, ahol ismertetem a körülményeket, melyek között e speciális éneklési móddal találkoztam; 2.) a jelenség akusztikai leírása, ami lényegében az emberi hang fizikai leírásán alapuló tudományos beszámoló arról, hogyan képezik a lámák e hangzásokat; 3.) kiegészítő megjegyzések; valamint 4.) hermeneutikai összefüggések, ahol megpróbálom felmérni ennek az éneklési módnak a jelentőségét a tibeti buddhizmus tágabb összefüggésében.

Eseménybeszámoló

Mivel az Egyesült Államok állampolgáraként Tibet területéről ki vagyok tiltva, 1964 őszét Észak-Indiában száműzetésben élő lámák körében töltöttem. Ahogy az autóbuszon Dalhousie felé utaztam, véletlenül találkoztam a Gelugpa irányzat egyik vezető lámájával, és ennek köszönhetően bebocsátást nyertem a pundzsabi hegyi állomás külső részein található Gyutü kolostorba. Az eredeti Gyutü kolostor Lhaszában mintegy nyolcszáz lámával dicsekedhetett; a száműzetésben újraalapított utódja ennek csak tizedét mondhatja magáénak. A szerzetesek egy menekülttáborban kaptak helyet, amit az indiai kormány részleges fizetségként ajánlott fel a Himalája előhegységeiben tibeti laikus személyek által végzett közútépítési munkák fejében.

Éppen annak a négynapos évi pudzsának előestéjén léptem be a kolostorba, amikor a szerzetesek megemlékeznek két híres szobor Tibetbe érkezéséről: az egyik Nepálból, a másik Kínából származik, és így fontos szimbólumai az indiai, illetve kínai civilizációnak, melyekből Tibet merített, és melyek jellegzetességeit sajátos módon vegyíti. A szertartások másnap hajnalban három órakor kezdődtek a „szertartásteremben”, ami – menekülttáborról lévén szó – gyakorlatilag csupán egy nagy sátor volt. Ezt a részletet azért említem, mert az első zenetudós, aki az éneklésről általam készített – és itt ismertetni kívánt – felvételt meghallgatta, azonnal kijelentette, hogy a hallottak „az erődítményre emlékeztető tibeti kolostorok vastag falai által keltett rezonanciáknak” tulajdoníthatóak. A valóságban a „terem” akusztikája semmiben sem járult hozzá ahhoz, amit a felvételen hallani lehetett.

Mintegy nyolcvan gazdagon öltözött láma ült párnákon a döngölt padlón hat sorban, kitöltve a sátrat. Annak közepétől balra és jobbra három-három sorban foglaltak helyet, a középpont felé nézve. Én az egyik hátsó sor szélén ültem, az oltár közelében. Az ünnep kezdetén, az első órában az éneklés csupán monoton kántálás volt. A torokhangú, érdes, mély, változatlan zümmögés a japán kolostorokban hallott kántálásra emlékeztetett, és eszembe idézte, hogy a tibeti vadzsrajána és a japán singon ugyanannak a buddhista ágnak a hajtásai. A hajnal homálya és az egyhangú zümmögés álmossá tett, és már majdnem elszunyókáltam, amikor hirtelen magamhoz térített egy angyali kórushoz hasonlatos hangzás. A színtelen monotóniát gazdag, akkordokkal telített harmónia váltotta fel. Akkor sem ámultam volna el jobban, ha az éneklést kísérő csengők és cintányérok a londoni King’s Chapel orgonájának hangján szólalnak meg. Első gondolatom az volt, hogy több szólamban énekelnek. Ez eléggé meglepő gondolat, hiszen mindig is tudtam, hogy a zenei összhangzat a Nyugat művészi formáit jellemzi, míg a Kelet ezzel szemben a dallamot és a ritmust helyezi előtérbe. De ez a meglepetés semmi volt ahhoz képest, ami rám várt, mert pár percnyi ilyen akkordéneklés után a kórus hirtelen elhallgatott, és csak egy szólista vagy előénekes folytatta. Az pedig – tőlem mintegy három méterre jobbra és két sorral előttem ült – egyedült kiénekelt egy hármashangzatra emlékeztető dúrakkordot (prím, terc és kvint). Az éneklésről készített magnófelvétel utólagos spektroszkópiai elemzése ezekből csak két hangot mutat ki egyértelműen, a prímet és a tercet. Úgy vélem, ez a gyenge felvétel következménye lehet, de nem lehetek biztos benne, mert csupán fülem és emlékezetem tanúságát állíthatom szembe a tényleges hangfelvétellel.

A történet hátralévő része igencsak rövid. A szertartások mind a négy napon napi tizenöt órán át folytak, két tízperces egészségügyi szünettel és két sovány étkezéssel megszakítva, amit helyben, a sátorban szolgáltak fel. Az idő legnagyobb részében a lámák ülve maradtak, jobb hüvelykujjukkal csengőt szorítva, bal kezükben gyémánt jogart tartva. Időről időre összetett kézmozdulatokkal és intésekkel, mudrákkal kísérték éneklésüket. Másfél óránként rendszeresen mintegy tíz percig a monoton zümmögés helyett hangjuk az általam már említett akkordokra váltott. Határozottan az volt a benyomásom, hogy amikor ezt csinálják, mindnyájan ugyanazt teszik, mint az előénekes, vagyis mind külön-külön kiéneklik az akkord összes hangját. Mivel azonban az általam rögzített anyag alapján nem lehet bebizonyítani, hogy a lámák nem külön szólamokat énekeltek, a következő elemzés a szólórészekre korlátozódik, nem az együttes éneklésre. Az ünnep során rendszeresen váltogatták a gazdag hímzésű ruhákat és finom kidolgozású fejdíszeket, és délutánonként ünnepi körmenetet tartottak a sátorban, ami az oltár előtt végződött. Az egész ünnepség tetőpontja az utolsó délután a szabadban aprólékos gondossággal megrendezett tűzáldozat volt. Egy magát megnevezni nem kívánó jótevő (jon bdag, azaz „a díj mestere” vagy jin bdag, „az adakozás mestere”) minden egyes lámát egy rúpiával (kb. 20 cent) jutalmazott a hatvan órás szertartásért; e jutalmazásba a szerzőt is nagylelkűen belevették.

A pudzsát követő napon egy Dalhousie közelében lévő iskolában sikerült találnom egy magnót, és azzal visszatértem a kolostorba az ismertetett effektus rögzítésére. Amikor visszatértem az M.I.T.-re, az így készült felvételt odaadtam Kenneth N. Stevens professzor kollégámnak, akinek szakterülete az emberi hang fizikája. Õ még nem hallott emberi hangot ilyen módon viselkedni, és nem is volt tudomása hasonló jelenségről. A felvétel spektroszkópos elemzése után, amit Raymond S. Tomlinson kollégájával végzett, tudományos magyarázattal szolgált a lámák különleges szólóénekléséről; ez képezi a cikk következő részét. (Elnézve, ahogy dolgoztak, eszembe jutott egy sor C. P. Snow The Two Cultures and a Second Look című művéből: „Greenwich Village-ben pontosan ugyanazt a nyelvet beszélik, mint Chelsea-ben, és mindkét helyen az embereknek körülbelül ugyanannyi kapcsolatuk van az M.I.T. tudósaival, mintha azok csakis és kizárólag tibeti nyelven beszélnének.” Az M.I.T. engem megelőző kutatói nem beszéltek tibeti nyelven, de már foglalkoztak a tibeti beszéddel.)

A következő részben közlöm Stevens professzor és Tomlinson úr beszámolóját.

A jelenség akusztikai leírása


Az egyhangú beszédben vagy éneklésben előforduló összes zöngés hang a hangképző üregekben keltett rezgések eredményének tekinthető, amelyeket a hangszálak által képzett szabályos hangrezgések váltanak ki. A hangszálak minden egyes rezgési periódusban átengednek egy kis levegőt a szálak közti résen (ez hangrés vagy glottis), és ez a léglöket rezgésre készteti a hangszálak és az ajkak között elhelyezkedő hangképző üregeket. A hangszálak rezgése által keltett elsődleges hang viszonylag független a hangképző üregek alakjától, és spektrumát egy alapfrekvencia, illetve annak felhangjai jellemzik; ez utóbbiak intenzitása egyre csökken, ahogy frekvenciájuk egyre nő. A hangszálaknál keletkező hang spektrumát az 1. ábra illusztrálja. Ezen az ábrán a különböző frekvencia-összetevőket jelző függőleges vonalak az alapfrekvenciánál és annak egész számú többszöröseinél találhatók. Az egyes vonalak magassága a megfelelő frekvencia-összetevő intenzitását mutatja. Éneklés közben a hangszálak rezgési frekvenciáját a gégefő izmaival és a tüdőben lévő levegő nyomásával szabályozzuk. Egy magasabb hang kiéneklésekor az 1. ábrán az alapfrekvenciát jelző vonal feljebb kerül a frekvencia skáláján (vagyis az ábrán vízszintesen jobbra mozdul el), és vele együtt a felhangok is feljebb csúsznak, úgy, hogy továbbra is az alapfrekvencia egész számú többszörösei maradnak.

Az általunk hallott hang, vagyis ami a szájon kijön, a hangszálaknál keletkező hangnak a hangképző üregek rezonanciája által módosított változata. Ezeknek a rezonanciáknak a frekvenciái a hangképző üregek mindenkori helyzetétől és konfigurációjától függenek; egy adott nyelv minden egyes magánhangzóját ezen üregek egy adott alakzatba rendezésével lehet előállítani, ezért bizonyos rezonanciafrekvenciák jellemzik, amelyeket néha „formánsnak” neveznek. A hangképző üregek alakját a nyelv helyzetének és alakjának, az állkapocs helyzetének, valamint az ajkak állásának változtatásával szabályozhatjuk.

Egy tipikus énekelt magánhangzónál a szájból kijövő hang spektruma a 2. ábrán látható képet mutatja. Az ábrán bemutatott frekvenciatartományban a hangképző üregek két rezonanciát okoznak, amit a spektrumgörbe két maximuma jelez. A spektrumvonalak csúcsait összekötő szaggatott vonal a spektrum úgynevezett burkológörbéje. Énekléskor a hang magasságát általában teljes mértékben az alapfrekvencia határozza meg, vagyis a hangszálak rezgési frekvenciája. A hang „jellege” attól függ, hogy a formánsok mely frekvencián találhatók. Normális esetben egy formáns rezonáns hangzása nem kelti azt a benyomást, mintha a hangszálak rezgési frekvenciájának megfelelő hangmagasságtól eltérő magasságú lenne.

Az itt vizsgált akkordszerű hang esetében az alapfrekvenciát és a hang útja során fellépő rezonáns frekvenciákat az énekes úgy módosítja, hogy ezek viszonya megfeleljen egy adott speciális értéknek. Az első és a második formáns frekvenciáját ugyanis úgy rögzíti, hogy a második pontosan az első kétszerese legyen; az alapfrekvenciát pedig úgy, hogy frekvenciája az első rezonancia egyötöde legyen. Így áll elő a 3. ábrán látható spektrumalakzat. Annak az adott hangnak az esetében, amit műszereinkkel részletesen megvizsgáltunk, az alapfrekvencia 62,5 Hz volt, az első és második rezonáns frekvencia pedig 312,5 és 625 Hz- nél volt. A beszédben használt magánhangzók formánsfrekvenciáinak mérési adatai alapján ha egy ilyen formánsfrekvenciákkal rendelkező magánhangzót 62,5 Hz-es mélységű alapfrekvenciával ejtenek ki, nagyjából az „o” hangnak felelne meg. A magánhangzónak a láma hangja hallgatásakor érzékelt színezete ebbe a tartományba esik (az angol „aw” mint law és „o” mint low, illetve a magyar „a” és „o” közé).

Mivel az alapfrekvencia ötödik és tizedik felhangja pontosan a hangképző üregek első és második rezonanciapontjára esik, ezeknek a felhangoknak az intenzitása – amelyek egyébként egy oktávnyira találhatók egymástól – jelentősen nagyobb, mint a többi felhangé. Így e két felhang relatív intenzitása eléggé nagy ahhoz, hogy egy 312,5 Hz frekvenciájú zenei hang váljék hallhatóvá a 62,5 Hz frekvenciájú alaphang mellett. E két hang együttese egy akkordot képez, ami a középső C alatt nagyjából két oktávval lejjebb fekvő H1 hangból és a középső C feletti D#4 hangból áll. Ez pedig a zenében a terc hangköznek felel meg.*

A 62,5 Hz-es frekvencia a férfi énekesek szokásos hangfekvéséhez képest nagyon alacsony, a legtöbb basszus ki se tudja énekelni. A lámák éneklésük során ezt a hangot egy oktávval feljebbről közelítették meg úgy, hogy először felső oktávját énekelték, majd ezt lefelé módosították (valamilyen általunk jelenleg még nem értett fiziológiai úton) úgy, hogy a hangrés minden második impulzusának magnitúdója némileg eltér, és pozíciója is valamivel eltolódik. Ezzel az eljárással olyan hang képezhető, amelynek frekvenciája fele az eredeti hangénak.

Így a hangképző mechanizmus több struktúrájának igen pontos, egyidejű változtatására van szükség a kívánt akkordszerű hangzás eléréséhez: 1.) a hangképző üregek alakját úgy kell módosítani, hogy a második rezonáns frekvencia pontosan kétszerese legyen az elsőnek; 2.) az alapfrekvenciát úgy kell igazítani, hogy az első formáns frekvenciájának pontosan egyötödén állandósuljon.2

Ezeket a jelenség előidézéséhez szükséges, az alapfrekvencia és a formánsok frekvenciái közötti speciális összefüggéseket nyilvánvalóan elég nehéz elérni. Úgy tűnik, a lámák az akkordszerű hangzás létrehozásához szükséges feltételek együttesét csak az alapfrekvenciák viszonylag szűk sávjában képesek kialakítani, ami egyetlen félhangra terjed ki. [Kenneth N. Stevens, elektromérnök; Raymond Tomlinson, kutatóasszisztens; M.I.T.]

Kiegészítő megjegyzések

Most az ismertetésről áttérek a különböző egyéb megfigyelésekre.

Az effektus zeneileg igen kellemes benyomást kelt; a méltóságteljes éneknek a közösségi teremben, az aprólékos gonddal díszített ünneplő ruhát viselő kolostori kórussal, az oltárt díszítő mandala-felajánlással együtt komoly inspiratív hatása volt. Ahogy említettük, úgy tűnik, csak két akkord éneklésére van lehetőség. Az első akkord mély alaphangja – a középső C alatt több mint két oktávval elhelyezkedő H – a hangzást eleve lenyűgözővé teszi. Amikor pedig húsz-harminc másodperc múlva ezt félhanggal felemelik C-re, a tonika megváltozása szinte drámai feszültséget kelt, annyira, hogy amikor az akkord visszacsúszik az előző alaphangra, a feloldás hatalmas erővel hat. Az akkordokat főleg az AUM és HUM szótagokra éneklik, a tibeti buddhizmus alapmantrájának első és utolsó szótagára: AUM MANI PADME HUM. A második és harmadik szótag jelentése „ékszer” és „lótusz”; az elsőt és utolsót pedig főként hangzásbeli erejükért tartják nagy becsben, szemantikailag csak a Dharmakayával (Buddha mint végső realitás) való összhang értelmében van jelentésük. A különböző módokon feltett kérdésekre a gyutü lámák ismételten leszögezték, hogy nem tudják megmagyarázni e szótagok jelentését, de amikor az ember kimondja őket, mindig igyekeznie kell arra, hogy szívét és értelmét a szent pillanat jelentéséhez hangolja.

Úgy tűnik, az akkordszerű effektus produkálásához intenzív képzésre van szükség. Azt mondták nekem, hogy Tibet egészében csak két kolostorból – ahol inkább a szertartások végzésére specializálódtak a lámák képzésében, nem a szútrák kiterjedt ismeretére – kerülnek ki olyan lámák, akik rendelkeznek ezzel a képességgel, melynek elsajátítását tizenkét éves korban kezdik. A képzés pontos módjára nem tudtam rájönni, ugyanis ennek kiderítéséhez a nyelvi korlát már túl nagy akadály volt. Azt, hogy a tibetiek fizikuma elősegíti-e ezt a fajta éneklést, szintén nem tudni, de elképzelhető. A nagy magasságban lakó népeknél, mint az Andokban, a testalkat hajlamos a módosulásra, például hordómell alakulhat ki; és az egész világon Tibetben a legnagyobb az átlagos tengerszint feletti magasság. Ez az átlagmagasság nem egy viszonylag egyenletes fennsíknak tudható be: Tibet erősen hegyes vidék, és ez is különleges hangképzési módok kialakulásához vezetett.

Az erőteljesen hegyvidéki domborzatú térségekben gyakran előfordul, hogy két magasan fekvő pont légvonalban viszonylag igen közel van egymáshoz, de ha egyáltalán megközelíthetők egymás számára, csak hosszú, kanyargós le- és felfelé mászással lehet közlekedni köztük, ami igen sok időt és erőt igényel. E környezeti sajátosság ellensúlyozására különleges hangirányítási technikák fejlődhettek ki a figyelem felkeltése és a hely azonosítása érdekében, lehetővé téve a nyájak, csordák irányítását és üzenetek közvetítését. A hangirányítás szükségességével párosulnak a hegymászás során elsajátított légzési technikák és képességek. Ehhez hozzájárulnak azok az akusztikus körülmények, amelyek a hegyoldalak lejtéséből, a szél- és légáramlásból, illetve a visszhangot keltő tereptárgyakból adódnak. A hangirányítás terén elsajátított fogások vezethettek el a jódlizás és más sajátos éneklési formák kialakulásához [Ekvall 1964:4].


Hermeneutikai összefüggések


Miért veszik a lámák a fáradságot, hogy kigyakorolják ezt a nehezen elérhető effektust? Feltételezhetjük, hogy nem pusztán annak esztétikai értéke miatt, ugyanúgy, ahogy a középkori szerzetesek sem a művészet kedvéért vitték tökéletességre a gregorián éneket. A zene nem csupán gyönyörködtet, hanem egyúttal inspirál is, és mivel a lámák elsősorban nem zenészek, feltételezhetjük, hogy e speciális hangzást főként inspiratív ereje miatt alakították ki.

Az „inspirálás” itt a szellemi indíttatást jelenti. A buddhista felfogás szerint pedig, mely azt vallja, hogy az összes emberi lényben kezdettől fogva benne van a buddha-természet, az inspiráció arra való bátorítás, hogy ezt előhívjuk magunkból. E folyamatot elősegíthetjük a megfelelő hangokkal, hiszen az ember értelme a nyelven keresztül bontakozott ki és vette birtokba az őt körülvevő világot, és a nyelv vált belső megismerésének is eszközévé, felkeltve benne a magasabb rendű élet sejtését. India mindig is élénken tudatában volt a nyelv – közvetlenül metafizikai értelemben vett – teremtő erejének. A mítosz szerint maga Brahman is a kozmikus lény szájából született; ez a kép abban a tényben gyökerezhet, hogy a „brahman” szó leheletet jelent.

Ha a bráhminok úgy gondolják, a hang Istent teremthet, nem meglepő, ha azt hiszik, hogy életre keltheti az emberi lényekben lévő Istent (Atman) is. Ezen erő elsődleges hordozójaként egy szent szótagot alkottak (szanszkrit: mantra, tibeti: gzunis snags, szó szerint: „az elme eszköze”). A mantra nem egy fogalom, mert az istenség messze meghaladja a fogalmiságot. Nem is név – csak utalás. Locke minőség nélküli szubsztanciájának vokális variánsaként is felfoghatjuk, ami köré az emberiségnek a szakrálissal kapcsolatos sejtései összpontosulhatnak. A leghathatósabb mantrák esetében ez a kép túl passzív, egy ilyen mantrához ugyanis nem csupán hozzákapcsolódnak a szakralitáshoz fűződő képzetek, hanem közvetlenül kiváltja azokat. Ehhez nem elegendő, ha pusztán konvencionális szimbólum: természetes szimbólumnak kell lennie, vagyis belső lényegénél fogva – és nem puszta gondolattársítás révén – olyan jellemzőket kell hordoznia, amelyek az általa jelképezett entitásban még erőteljesebben megtalálhatóak. Az AUM – az első azon két szótag közül, amelyekre a lámák összhangzataikat építik, az indiai spiritualitás paradigmatikus alapmantrája – bőségesen rendelkezik a természetes szimbólumok mindezen tulajdonságaival. Ezek közül néhány már a Man.d.ukya Upanisad óta ismeretes.

Az ábécé első és utolsó betűjéből álló AUM a szanszkrit alfa és ómega, kezdete és vége mindannak, amit mondani lehet. Ha valaki erre azt az ellenvetést tenné, hogy az előző állítás így értelmezendő: „kezdete és vége mindannak, amit le lehet írni”, az indiai ember nem vitatkozna, csak egyszerűen rámutatna, hogy ez a szótag kimondva is mindent felölel. Ugyanis ha helyesen ejtjük, olyan hangátmenetet képez, ami az emberi hang összes artikulációs pozícióján végighalad3, a torok mélyétől (a) a szájüreg közepén át (u) addig, amíg az ajkak bezárulnak (m). Ez a szótag tehát egyformán magába tömöríti a beszédet és az írást: „Ahogy a levél részeit a központi ér tartja össze, úgy fog össze minden beszédet az AUM (Candogya Upanisad II./23.**). És ahogy a gondolat a nyelv lovasa, az AUM is csírájában tartalmazza a lényeget. Ez a Mindenség legtömörebb értelemmel bíró reprezentációja, és ezért tartják az indiaiak úgy, hogy „benne az emberi elme minden pozitív és előrevivő ereje egyesül, és mintegy nyílhegyként összpontosul.” (Govinda, 1959).

A hangok fizikája annyiban járulhat hozzá az AUM mint természetes szimbólum megértéséhez, hogy felhívja a figyelmet a felhangok szerepére. Ennek a szótagnak az akusztikai hatása nem feltétlenül csak abból az állítólagos tényből eredhet, hogy a hangképző út egészén végighalad; hatása részben abból is származhat, hogy erős felhangokkal rendelkezik. A felhangok ugyanis numinózus érzetet keltenek: érzékeljük őket anélkül, hogy kifejezetten hallanánk, és így pontosan úgy viszonyulnak hallásunkhoz, mint a szent a hétköznapihoz. Ezért kíséri gyakran a vallási szertartásokat a gong hangja, ami a megfigyelt pudzsa során is kiemelkedő szerepet játszott. A felharmonikusokban gazdag gong csengése az ember hallásküszöbétől egészen hallása végső határáig emelkedik, de utána nem ér rögtön véget. Lassan hal el, egészen addig, amíg hangja beleolvad a világ zajába. A gong zengésében minden hang benne van. Lehetetlen kiszűrni belőle az összes egyedi hangzást, és ezért nem tudjuk az élményt pontosan, részletesen visszaadni. A gong hangjában minden benne van, ami van; ez az a hang, amiben minden egy.4

A szellemi útkeresés célja úgy megtapasztalni az életet, ahogy a gong hangját halljuk, telve olyan felhangokkal, amelyek valami „többről” mesélnek; ezt a többet érzékelhetjük, de nem láthatjuk, és nem mondhatjuk ki; hallhatjuk, de nem halljuk ki külön.

A lámák összhangzatai mintha nagyítóüveg alá helyeznék az AUM mantra akusztikusan tükröződő szimbolikus minőségét, a teljes hallhatóság szintjére emelve az egyébként csak érzékelt, de külön nem kihallott felhangokat. Ez a jelenség arra is rávezet, hogy mivel érdemelte ki a HUM – a másik szótag, amire a harmóniák épülnek – a mantra rangját. Az ember hangképző üregeinek kialakítása csak alacsony frekvenciákon teszi lehetővé külön beazonosítható felhangokkal rendelkező magánhangzók képzését. Bármennyire ügyesek és igyekvők is voltak a lámák abban a törekvésükben, hogy harmonizáló énekhangokat produkáljanak, az „u” és „o” hang közelében fekvő hangzókkal kellett kezdeniük. A HUM megfelel ennek a követelménynek. Az a megfigyelés is egybecseng e feltételezéssel – bár nem kapcsolódik közvetlenül a lámák hangképzéséhez –, hogy a „wu” és „mu” is hasonló hangzású; e két szó pedig a „wu” kung és „mu” koan részeként lényegében a csan és a zen-buddhizmus alapmantrájának is tekinthető.

Fordította: Faragó Gábor
 


Idézett források

EKVALL, ROBERT: Religious Observances in Tibet (Chicago: University of Chicago Press, 1964)

GOVINDA, ANAGARIKA G.: Foundations of Tibetan Mysticism (New York: Dutton, 1959)


Jegyzetek

1 Ezúton mondok köszönetet a Rockefeller Foundationnek azért, hogy az utazást támogatva lehetővé tették az itt közöltek felfedezését.

2 Szalagom elemzése során elfelejtettük figyelembe venni azt a tényt, hogy Indiában az áramellátás frekvenciája 50 hertz, a szalagot pedig 60 hertzen játszottuk vissza. Ezért a hiba ellensúlyozására az eredeti beszámolóhoz képest módosítottam a frekvenciaértékeket.

3 Legalábbis a hagyományos indiai nézet szerint. A modern lingvisztika tudománya a hangokat diszkrét elemeknek tekinti, nem egy kontinuum adott pozícióin elhelyezkedő sorozatnak.

4 Robert Blum egyetemi hallgató dolgozatából.


  A fordító megjegyzései

* E ponton az adatokban feltehetőleg valamilyen hiba van. Az eredetiben a D – E# hangköz szerepel tercként, márpedig az csak kisterc lehetne („semi-ditone”), ráadásul az E# enharmonikus jelölésnek nincs értelme, hiszen az a gyakorlatban használt temperált skálán az F-nek felel meg. Emellett egy későbbi részben a szerző azt állítja, hogy csak H-t és C-t képesek alaphangként kiénekelni, tehát a D-t nem.

A frekvenciák és felhangok összefüggései is zavarosak, itt is van egy alapvető ellentmondás. Az angolban először 75,5 Hz-re teszi az alapfrekvenciát, azután végig 62,5 Hz-es alaphangról beszél. Ezt valószínűleg a 2. lábjegyzet magyarázza meg: „Szalagom elemzése során elfelejtettük figyelembe venni azt a tényt, hogy Indiában az áramellátás frekvenciája 50 Hertz, a szalagot pedig 60 Hertzen játszottuk vissza. Ezért a hiba ellensúlyozására az eredeti beszámolóhoz képest módosítottam a frekvenciaértékeket.” A 60:50 aránya 1,200, míg a 75,5:62,5 aránya 1,208. Ezért volt bátor a fordító 75,5 helyett 62,5-öt írni, hiszen valószínűleg csak arról van szó, hogy a szerző az első helyen nem javította ki az eredeti beszámolóban szereplő téves frekvenciát. (A 75,5 és 62,5 aránya 151:125, ami nem ad ki értelmes hangközt.)

Mivel pedig a C ebben az alsó hangtartományban 66,00 Hz, a D pedig 73,33 Hz, feltételeztük, hogy 60 Hz-en lejátszva az eredeti C D-nek hangzott az MIT laboratóriumában, de a szerző ezt megint csak elfelejtette javítani. Ezért a „D – E#” hangköz helyett logikusabban „C – E”-t vagy „H – D#”-t lehetne írni. 312,5 Hz közelében van egy E (330 Hz) és egy D (293,33 Hz). Mivel a 312,5 Hz e kettő között félúton van, feltételezzük, hogy a D#-nek feleltethető meg, ezért „H – D#” hangközt írtunk „D – E#” helyett.

Egy további probléma az, hogy a 62,5 Hz „második rezonanciafrekvenciaként” is szerepel. A szöveg azt mondja, hogy az alaphang : első rezonancia : második rezonancia aránya 1 : 5 : 10. Ez akkor teljesülne, ha a megfelelő értékek a következők volnának: 62,5 : 312,5 : 625. Ha úgy értelmezzük a szöveget, hogy a 312,5 és oktávja, a 625 Hz együtt eléggé erős ahhoz, hogy egy 312,5 Hz-es D# hang benyomását keltse, akkor ez a 62,5 Hz-es H alaphang első oktávjának valóban terce lenne. A 312,50 : 62,50 arányt ellenőriztük, valóban terc (312,50 : 2×62,50 = 312,50 : 125 = 2,5 = 5:2, ami a tercnek felel meg). Ehhez azonban a mérési adatokat a következőképpen kellene módosítani: alapfrekvencia 62,5 Hz, első és második rezonáns frekvencia 312,5 és 625 Hz. Mivel a szerző hangsúlyozza, hogy a második formáns frekvenciája kétszerese az elsőnek, 312,5 és 62,5 Hz helyett 312,5 és 625 Hz-et írtunk, hogy a szöveg konzisztens legyen.

Tekintettel arra, hogy az E# nagyon is sajtóhibagyanús, merjük remélni, hogy mindezek az ellentmondások egyszerű elírás eredményei (vagy mi tévedtünk valahol). Mindenesetre üdvös lenne, ha egy szakértő megvizsgálná a kérdést, hogy egy ilyen tudományos eszmefuttatás ne legyen hibás, és így haszontalan.

Az általunk rekonstruált, ellenőrizendő felállás tehát: Alaphang: 62,5 Hz ~ H1 Ötödik felhang = 1. formáns = 5×62,5 = 312,5 Hz ~ D#4 Tizedik felhang = 2. formáns = 10×62,5 = 625 Hz ~ D#5 Alaphang oktávja : 1. formáns = 2×62,5 : 312,5 = 125 : 312,5 = 5 : 2 = terc

(Csak részleges frekvenciatáblázat állt rendelkezésünkre, így ellenőrizni kellene egy teljes táblázat alapján.)


 
** Az egyetlen általunk fellelt magyar fordítás: „Ahogy a tű átfűzi a pálmalevél lapokat, úgy fűz át az OM minden beszédet (magyarázat: az első szentiratokat pálmalevélre írták)” (Upanisadok II., Tenigl-Takács László fordítása). Ez nem illene bele a szöveg összefüggésébe, ezért az angol változat saját fordítását illesztettük be.
Forrás: American Anthropologist nyomán