Miklós kultuszának Konstantinápoly egyik legősibb forrása. Már említettük, hogy a keleti egyháznak máig ő legtiszteltebb szentje. Nyugaton a IX. századtól kezdve Rómában és a bizánci rítusú Dél-Itáliában bukkan föl, majd – mint utaltunk rá – ereklyéinek Myrából Bari városába való átvitelével (1087) igazán egyetemessé válik. Népszerűségben később csak Páduai Szent Antal fogható hozzá. Miklós így a keleti és nyugati egyház közös nagy szentje, egyúttal a házasság és anyaság oltalmazója, a gyermekek barátja. Georg Schreiber szerint ünnepe mintegy a karácsony vigíliája és előjátéka. Ünnepének hagyományai később csakugyan összemosódtak a karácsonyi ünnepkör szokás- és hiedelemvilágával.
Miklós többek között patrónusa még a gabonakereskedőknek, pékeknek, vászonszövőknek, borkereskedőknek, ügyvédeknek, patikusoknak olajárusoknak, halászoknak és vízimolnároknak, hídépítőknek, raboknak és zarándokoknak, eladólányoknak és diákoknak, továbbá céheknek és egyéb közösségeknek.