Kínai horoszkóp

Bíborcsillag horoszkóp - Rólad szól!

Fogantatási Naptár

Fogantatási horoszkóp

Rendezvényekre

Különleges jósdák, egyedi programok

Asztro-coach

Válaszd a jövőt! A sikerkulcs benned van!

Napi Tarot Üzenet

Minden napi Tarot

üzeneted - katt ide!

Te uralod a sorsod, vagy valaki más? (x)

Élj ritmusban a Holddal! (x)

Neked mi az angyali számkombinációd?

Mi az életcélod? Az optimizmus jó irány?

Holdnaptár

Szepes Mária: Örök pillanat

Közzétéve: 2007. 10. 03.
Értékelés
Ez a cikk 3729 napja frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Ha valamelyik tudós kétszáz évvel ezelőtt azt állítja, hogy civilizációnk a XXII. században elérkezik a fényrakéta megvalósításának küszöbéig, bizonyosan tébolydába zárják.
Sodrásban

Amikor a laboratórium csarnokában ott állt végre a fényrakéta első modellje, valamennyien úgy éreztük, hogy nem vagyunk teljesen ébren. Hiába terveztük mi magunk – számtalan kudarcba fúló erőfeszítés, változtatás után kipróbáltuk minden egyes alkatrészét –, szorongva csodálkoztunk rá, mint szülők a tehetségük szárnyán saját képességeik fölé röppenő gyermekükre.
Mihez is mérhettük volna tapasztalatainkat? Teljesen új utakon jártunk. Elsőként léptünk olyan területre, amelynek nem ismertük a törvényeit, főleg az emberi szervezetre gyakorolt hatását. Semmiféle statisztika nem állt rendelkezésünkre. Magunk voltunk a kísérlet végrehajtói, de kísérleti nyulai is. És micsoda félelmetes kiterjedésű, idegen világegyetem határtalanságába leselkedtünk be kezdetleges eszközeinkkel!
Dimenziófizikus vagyok. Pontosabban a negyedik kiterjedés, a tér idővé alakításának kérdéseivel foglalkozó csoport kutatásait irányítom. Munkánk eleven cáfolata annak, hogy az ember nem repülhet fénysebességgel a világűrben.
A nevem Tem Asvin. Hét munkatársammal együtt húsz esztendeje folytatjuk ezt az izgalmas kísérletsorozatot, amelyet velünk együtt a XXII. század valamennyi értelmes koponyája a tudomány egyik legnagyobb kalandjának tekint.

A „fénysebesség vírusának” megszállottjai lettünk. Közös „rögeszménk”, az együtt megélt csalódások és sikerek szinte egyetlen szervezetté kovácsoltak össze bennünket.
Területünk a fizikából elágazó, új és egészen fiatal tudományágak egyike. Alig ötven esztendeje kezdtek el komolyan foglalkozni vele, noha már a XX. század elején is feltételezték, hogy az idő és tér kategóriái elméletileg felcserélhetők. Vagyis a tér idővé alakítható. A kísérletek megindítását azonban éppen a múlt legnagyobb tudományos tekintélyei akadályozták. Teljesen elzárkóztak az elmélet gyakorlati kivitelezésének lehetőségétől. Ellenérveik persze ma éppoly humorosnak tűnnek, mint az a jövendölés, amelyre egy XIX. század végi lexikonban bukkantam az intézet könyvtárában. Az autóról szólt, amelyet akkor még „benzinkocsinak”, a háromkerekű velocipédek formájára készült hintónak neveztek. Jövőjét e lexikon teljesen reménytelennek látta. „Elterjedését kizárja, hogy rendkívül bűzös, lármás, és a legnagyobb mértékben veszélyezteti a közbiztonságot.” Ami lényegében igaz volt a benzinmotor használata idején, amikor az autók üzemanyagát még nem a hidrogén, a „vízből keletkező tűz” kis patronja szolgáltatta. De az egyre nagyobb sebességgel közlekedő járművek elterjedését sohasem állíthatták meg ilyen szempontok. Az ember a technika veszélyes mellékhatásait mindig egy tökéletesebb technika kifejlesztésével küzdötte le.

Ha valamelyik tudós kétszáz évvel ezelőtt azt állítja, hogy civilizációnk a XXII. században elérkezik a fényrakéta megvalósításának küszöbéig, bizonyosan tébolydába zárják. Ma, 2157-ben mégis ott állt a mi Kronoszunk az intézet csarnokában. Formája leginkább az űrhajó gömb alakú fülkéjére emlékeztetett. Ez azonban egy másfajta létrendszer világegyetemébe készülődött, amelynek üzemanyaga maga a fény, ugyanaz a sugárzó energia, amely másodpercenként néha több mint 300 000 kilométeres sebességgel utazik az űrben, rejtelmes időtörvények között.

A XIX-XX. században már Einstein is felvázolta az ilyen fényrakétával űzött „időjáték” lehetőségét, s ezzel hosszú időre beoltotta a tudományos-fantasztikus írók képzeletét. A tudós merész feltevése szerint egy ilyen rakétán elinduló csoport, ha fénysebességgel megtett, négyéves utazása elteltével visszatér a Földre, ott már egy évszázadokkal későbbi korszak civilizációját találja a relatív és kozmikus időtörvények eltérése következtében.
Einstein tételét a tudományos körök akkor legfeljebb szellemes mesének tartották, noha már teleszkópjaik a negyedik dimenzióban figyelték a távoli csillagok jelzéseit. Később pedig mesterségesen idézték elő az űrben uralkodó állapotokat.

Nos, a mi időszimulátorunk is ilyen földi időtörvények közül kiragadott „időbuborék”, amelyben különös kísérleteket folytattunk.
A társadalmak gyökeres átalakulásának döntő szerepe volt fantasztikus eredményeink elérésében. Amíg az emberiség legjobb energiáit véres konfliktusok, gigászi hadseregek fenntartása égette el, nem jutott elegendő hajtóerő a valóban fontos kérdésekre. Később a föld legkitűnőbb elméi összefogva vehették zárótűzbe civilizációnk veszélyeit, s közösen dolgozhattak nagyszerű lehetőségeink kibontakoztatásán.

Először növényekkel, rovarokkal és különféle állatokkal kezdtük a sort. Számtalan kísérleti állat pusztulása árán lassan megtanultuk a leckét. Persze türelmetlenek voltunk. Úgy éreztük, rengeteg időt vesztegetünk olyan fölösleges ismétlésekre, amelyeket már több ezerszer sikeresen végigcsináltunk. Elkövettük azt a hibát, amit lelkiismeretes tudósnak sohasem szabad kockáztatnia. Ez a későbbiekben kiderült.

E magatartásunkban – ma már tudom – nagy része volt az ismeretlen hatásnak, amely idegzetünkön át észrevétlenül felőrölte ítélőképességünket. Furcsa áramként járt át bennünket. Nemcsak befelé, hanem kifelé is sugárzott. Sikerült meggyőznöm a Vezetőséget, hogy tervem veszély nélkül keresztülvihető.
Negyedórát akartam eltölteni a szimulátorban, gondos ellenőrzés közepette. Bizonyos voltam abban, hogy védőberendezéseink felfogják és közömbösíteni tudják az emberi teherbírást meghaladó fényenergiát.
Reggeli után gondosan megborotválkoztam. Szőrzetem eltávolítása s reggelim összetétele is hozzátartozott a kísérlethez. Azután magamra öltöttem a védőruhát. Szememet fényszűrőkristály óvta a sugárzástól.
Reggel nyolc órakor léptem a fényfolyosó futószalagjára, az öt keszonból álló időzsiliprendszerbe. Azoknak egymásra következő fülkéi magasabb rezgésekké gyorsították a légkör töltését.
Lassan teltek az órák, mialatt az egyik zsilipgyűrűből a másikba kerültem az automatikusan nyíló és záródó berendezéseken keresztül. Tudtam, hogy a természet őserejének gyökeréhez jutok egyre közelebb. Nem féltem. Bizonyos voltam benne, hogy amit teszek, meg kell tennem. Csodálatos volt a képzelet oxigénrészegsége!
Pontosan tizenkét órakor már ott derengett körülöttem a lélegző, lüktető időbuborék, s előttem rezgett a kozmikus időmérő, a kozmokron zöld számlapja a mutatók szikrázó nyilaival.
Az idő kiterjedésének utazója lettem tehát, elsőként bolygónk halandói közül.
Mély szánalmat éreztem a földi időtörvények zárlatában rekedt munkatársaim, Sermon, Hélion, Csornij, Liván, Tiang, Dent és Maishan iránt. Õk nem lehettek részesei e páratlan élménynek. A főnököt illette meg az elsőbbség, noha ők velem együtt tették meg a fárasztó utat a küszöbig. S most ott őrködnek az időbuborék körül.
A tökéletes érintkezést még nem tudtuk megoldani a két időkiterjedés között. Olyan eszközünk egyelőre nem volt, amely kiegyenlítette volna a két, egymástól teljesen eltérő rezgésrendszert, noha próbálkozásaink e vonatkozásban is sikerrel biztattak. E korai szakaszban meg kellett elégednünk azzal, hogy a csarnok külső műszerei ellenőrizték szervi működéseimet, ami annyit jelentett, hogy az összepréselődött jelzéseket a komputereink lelassították és értelmezni próbálták.

A szimulátorban töltött első negyedóra kétségtelenül életem csúcspontja volt. Ha valaki e tapasztalat előtt azt mondja nekem, hogy az időnek egymástól gyökeresen különböző rétegei vannak, s azok valamiféle egyidejűségben, mérhetetlen mélységig érzékelhetők, a szemébe nevetek. Sohasem hittem volna például, hogy a zöld színnek ilyen zaklató töltése lehet. Álmában esik meg ilyesmi az emberrel, amikor egyetlen percnyi elbóbiskolás alatt egész életnyi eseménysor pereg le előtte. A testemhez tapadó, selymes védőanyag úgy hozzám tartozott, mint a saját bőröm. A szememet óvó szűrőkristály tisztábbá tette látásomat, kiemelte a tárgyak körvonalait. A tíz méter átmérőjű gömb csillámló falának pórusain keresztül egyenletes lüktetéssel ömlött be az a félelmetes üzemanyag, amelynek érintése a másodperc ezredrésze alatt porrá égetett volna egy évszázados tölgyet. Engem úgy ringatott ruganyos légpárnámon, mint szél hátán lebegő sirályt.
A fölöttem világító időmérő továbbránduló nagymutatója egyszerre ráébresztett, hogy amíg nem ismertem az időnek ezt a részegítő esszenciáját, a lét szürke perifériáján tengődtem.

Vajon ki más hozhatott hírt e gazdagabb valóságról, mint egy értelmes ember, akinek legalább dadogó szavai vannak ahhoz, hogy körülírja a kifejezhetetlent? Miféle jelt adhatott volna erről valamelyik fénytől részegült, fehér patkány, hasában a kölykeivel, vagy egy makogó, vemhes nyúl, amelyet két hónap után végre épségben szedtünk ki a szimulátorból, anélkül hogy a benne élő embriók valamit is gyarapodtak vagy elpusztultak volna? De amint a zsilipeken keresztül a kozmikus időből átemeltük újra a földi időtörvények közé, magzatai gyors fejlődésnek indultak, s a szokásos módon megszülettek. Állapota szerint tehát a vemhes nyúl alig negyedórát töltött el a szimulátorban, mialatt az időbuborékon kívül a figyelő kutatók két hónapja pergett le.

Erről az első, emberrel végzett kísérletről azért számolok be ilyen részletesen, hogy érthetőbbé tegyem a később bekövetkezett eseményeket.
Az én kozmikus negyedórám, legnagyobb sajnálkozásomra, szédítő gyorsasággal letelt. Minden másodperc ismeretlen kábítószerként égett a testemben. Épségben, látszólag teljesen egészségesen érkeztem vissza a csarnokba, az időzsilipeken áthaladva, holtfáradt munkatársaim közé, akik két hónapon át váltották egymást éjjel-nappal a keszonhüllő sugárzó gömbfeje körül.
Frissebb voltam, mint az indulás pillanatában. Bőröm még csaknem teljesen sima volt a „reggeli” borotválkozás után. Sem éhséget, sem szomjúságot nem éreztem. Hajam, kéz- és lábkörmeim alig egy mikromilliméternyit nőttek. Emésztőszerveimben négyórás bomlási folyamatnak megfelelő stádiumban találták meg reggelim szilárd és folyékony alkotóelemeit.

Visszatérésemnek s a vizsgálatok eredményének elmondhatatlan hatása volt. De nemcsak ránk, akik részt vettünk a kísérletben. A hír az egész világ érdeklődését felkeltette. A győzelem első mámora után azonban aggasztó jelenségek kezdtek mutatkozni valamennyiünk idegrendszerében, de főleg a saját szervezetemben.
Állapotomat először fokozódó hiányérzetként érzékeltem, amelyet semmiféle pótszerrel nem tudtam kielégíteni. Már csak azért sem, mert képtelen voltam rájönni, mi az, amit kívánok. Semmi köze nem volt az éhséghez, a szomjúsághoz vagy a nemi kielégülés utáni vágyhoz. A külső siker sohasem izgatott. A tömegérdeklődés felém irányuló szökőárjától pedig irtóztam.

Névtelen, csillapíthatatlan sajgás született és fokozódott bennem. Alkoholisták, kábítószer-élvezők kínlódnak így, amikor elvonókúra nélkül, hirtelen megszüntetik éltető mérgük adagolását. A nyugtatókkal és más szerekkel csak annyit értem el, hogy légszomjam támadt, majd a vérnyomásom kezdett ugrálni: mélyre zuhant vagy magasra szökkent. Ijedt orvos barátaim az intenzív osztály különszobájába helyeztek, s rám kapcsolták intézetük megfigyelő berendezéseit.
Ott jöttem rá, hogy a kísérletek hiányát végképp nem tudom elviselni. A düh feszítő gőze ostromolni kezdte bennem a tudós fegyelmezettségét, s éreztem, hogy ha nem engednek vissza a munkámhoz, hamarosan idegroham tör ki rajtam. Szerencsére – vagy balszerencsémre – józanságomat még nem veszítettem el annyira, hogy ne tudtam volna, mi vár rám ebben az esetben: párnázott cella.
Kétségtelenül az a hatás hatványozta meg akaraterőmet, és tett számító módon óvatossá, amelyet sajnos valamennyien későn ismertünk fel. Ez nem jelenti azt, hogy mindabban, ami történt, csökkenteni akarnám súlyos, egyéni felelősségemet. Csak tényeket állapítok meg.

Akartam, hogy a vérnyomásom újra elérje a normális szintet, ezért felidéztem kora ifjúságom visszacsatolási gyakorlatait. Ezekkel – több-kevesebb eredménnyel – megtanultam szabályozni szívműködésemet, vérnyomásomat, beállítani elalvásom és ébredésem idejét. Most azonban a régi gyakorlatok medrébe új energiahullám ömlött. Mintha lényem apró erőművébe sok ezer voltos áramot kapcsoltak volna. Fanatikus elhatározásom megfékezte szervezetem egyenetlen ritmusát, s ez orvosaimat is meggyőzte. Pedig akkor már kollégáim többsége is kezelés alatt állt különféle panaszokkal. Hélion krónikus fejgörcsöktől szenvedett. A makkegészséges Csornijon gyomorhurut vett erőt. Begyulladt Liván körömágya. Tiang vállát villámszerű fájások szaggatták. Asszisztensem, Sermon testét allergiás kiütések lepték el. S kivétel nélkül valamennyiük emberi kapcsolatait szokatlan válságok veszélyeztették. A laboratóriumban is testi erőszakig fajuló marakodások törtek ki közöttük jelentéktelen okokból. Ám mi mindenre találtunk természetes magyarázatot, amely környezetünk számára is elfogadhatónak tűnt. Leleményes ügyességgel halmoztuk a bizonyítékokat, az alibiket, amelyek kizárták, hogy a különféle tünetek bármiféle összefüggésben állnának kísérleteinkkel. Kivéve persze a kimerültséget, amelyre nyugodtan hivatkozhattunk. Olyanok voltunk, mint az összeesküvők, akik titkos bombaraktárt rejtegetnek, ártatlan tűzijátékműhelynek álcázva. Egyikünkben sem merült fel a gyanú, hogy ismeretlen sugárfertőzés áldozatai vagyunk. E hatást legérzékenyebb műszereink sem jelezték. Azonban megbocsáthatatlan könnyelműségünk, vakságunk is a fertőzés tünetei közé tartozott.
A második kísérlet napjának minden pillanatára világosan emlékszem.
Rendeld meg ezt a könyvet az Édesvíz Kiadótól!




Bezárás