Kínai horoszkóp

Bíborcsillag horoszkóp - Rólad szól!

Fogantatási Naptár

Fogantatási horoszkóp

Rendezvényekre

Különleges jósdák, egyedi programok

Asztro-coach

Válaszd a jövőt! A sikerkulcs benned van!

Napi Tarot Üzenet

Minden napi Tarot

üzeneted - katt ide!

Te uralod a sorsod, vagy valaki más? (x)

Élj ritmusban a Holddal! (x)

Neked mi az angyali számkombinációd?

Mi az életcélod? Az optimizmus jó irány?

Holdnaptár

Szepes Mária: A mennyország álkulcsa

Közzétéve: 2007. 10. 03.
Értékelés
Ez a cikk 3552 napja frissült utoljára. A benne szereplő információk a megjelenés idején pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.
Az ősi kultúrák ránk maradt üzeneteiben vannak utalások szerint az emberiség már nem először jutott olyan fejlettségi szintre, amikor megfelelő morális háttere híján végül elpusztította önmagát.
Bevezető:

Ma ismét válaszút előtt állunk. De a valós veszélyek mellett, szédítő távlatokat kínáló kibontakozási lehetőségeink is felgyorsultak. Egyre több nagyszerű ismeret áll rendelkezésünkre, amellyel megteremthetnénk új, élhető világunkat. De vajon tudunk-e élni az elénk táruló óriási lehetőségekkel?
E kérdéseket feszegeti Szepes Mária, s a mai kor emberének szinte minden időszerű problémáját érinti. Közös töprengésre hív bennünket. Kérdez. Olykor provokál. Fel akarja rázni az embert kábult tétlenségéből, hogy minden vészhelyzetből van kiút!

A világot megváltani lehetetlen vállalkozás lenne. De önmagunkat és környezetünket ráeszméltetni a bennünk, körülöttünk szüntelenül jeleket adó összefüggésekre és csodákra – ez elérhető!
Ismerjük meg a bennünk szunnyadó erőket, határtalan képességeket! Ne sodródjunk vakon át az életen, amikor mi magunk alakíthatjuk sorsunkat, a körülöttünk lejátszódó eseményeket! Engedjük magunkhoz a bölcseletet, a szelíd jóságot, mert gyógyul tőle a világ, s rajta minden élet.


Részlet a könyvből:

Előszó

Az ősi kultúrák ránk maradt üzeneteiben találunk utalások arra vonatkozóan, hogy az intelligens élet már nem először jutott olyan fejlettségi szintre, amikor megfelelő morális háttere híján végül elpusztította önmagát. Ma egyre több felelősen gondolkodó hallatja hangját: az emberiség ismét válaszút előtt áll. A technikai civilizáció úgynevezett vívmányaival olyan eszközök birtokába jutott, amelyekkel súlyos kataklizmákat idézhet magára.

De e valós veszélyek mellett szédítő távlatokat kínáló kibontakozási lehetőségei is felgyorsultak. Az információáramlás, a világhálók, a terek átvágása, az időzsugorítás, -tágítás – pár lépésben minden elérhetővé válik. Új érzékelési-észlelési képességek törik át a ráció szűk kereteit. Egyre több nagyszerű ismeret áll rendelkezésünkre, amellyel megteremthetnénk új, élhető világunkat. Vajon az ember élni tud-e ma az eléje táruló óriási lehetőségekkel?

E kérdéseket feszegeti Szepes Mária új könyvében. Szintézisteremtő szellemi világlátásának széles panorámáját tárja az Olvasó elé, amelyben a mai kor emberének szinte minden időszerű problémáját érinti. Közös töprengésre hív bennünket. Kérdez. Olykor provokál. Gondolkodásra késztet. Diagnózisokat állít fel, és megfelelő gyógyszert kínál. Fel akarja rázni az embert kábult tétlenségéből, mondván: minden vészhelyzetből van kiút.

Rövid terjedelmű írásai külön-külön is egészt alkotnak, mégis építkezik, szervesen követi egyik témát a másik. Létkérdéseket feszegető, oceanikus hullámokkal töri át a szokványos időkategóriákat. A jelenből hol a múltba kalauzol, hol távoli jövőutazásra hív.

Szól a természet rejtett képességeiről, Kronosznak, az embert fogva tartó ravasz időcsalásairól, az emberi és a kozmikus időről. Fantáziája fénysebességgel szárnyal. A Föld, a természet, a rajta megjelenő élet viszonylatait, szerves összetartozását, finom összehangolódását, az ember és ember, a népek közötti szövetség megteremtését hangsúlyozza, hiszen közös űrhajón utazunk.

Agyműködésünk lehetőségeit a rációtól a spirituális gondolkodásig tágítja, s felveti a mögötte munkálkodó láthatatlan mérnök szükségszerű létét. Két másik írásában az álmok jelbeszédéről; az ember mélyebb rétegeinek mozgásait feltáró, jelentős képi információkat hordozó tudattalan tartalmakról ad híreket.
Az ember teremtő képzelete szinte a végtelenségig tágítható. A tudományos gondolkodás az irodalomba is beszűrődött, megteremtve a sci-fi műfaját. A világirodalom jeles képviselőinek azóta sorra beigazolódó „beteljesült jósálmaiból” is ízelítőt ad.

A következő nagyobb léthullámban az emberi tudatlanságból eredő problémákat tárja az Olvasók elé; a spiritizmus túlhajtásait, a drágakövek gyógyító-ártó sugárzásait, valamint „Adeptusok és sarlatánok” című írásában pontos útmutatással szolgál, hogyan különböztessük meg a beavatottat a korunkban egyre szélesebb körben eluralkodó, emberi lelkeket halászó, felelőtlen szélhámosoktól.

A hit és a hiszékenység közötti érzékeny határokat is merészen feszegeti, s a valódi hit csodát teremtő bizonyítékaként tárja elénk Jairus két lányának gyógyulását a halálos kórból.

Újabb mély lélegzetet véve, tüzes küszöbök felé tereli figyelmünket. Kundalíni, a teremtő energia természetét a legmagasabb alkotó kiteljesítéstől a szenvedélyek, a mámor és a szerelem halálos csapdájának skálájáig rezegteti végig, majd megpihentet a megértő szeretet minden bántalmat elsimító időtlenségében.
Profitéhes világunkban a kultúra, a szellemi értékek háttérbe szorultak. Ezek visszaállítását s az ökológiai problémák egyre sürgetőbbé váló megoldását szorgalmazza.
A tömeghipnózis és az elidegenedés veszélyeire is éles fényt vetít. Egy másik írásában pedig ma sem szűnő, ámuló csodálkozással tárja elénk az analógiák tanának hiteles bizonyítékait.

Szepes Mária könyvének tartalmi mondanivalója egy felelősen gondolkodó, igazságkereső Szellem, együttérzéstől, szeretettől izzó Lélek figyelmeztető jajkiáltásai és az ember vétkeit mentegető, halk szavú imái között ível.

Mélységes empátiával tárja elénk tapasztalatainak esszenciáját: merjünk önállóan, merészen gondolkodni, tetteinkért felelősséget vállalva álmodni emberről, dolgokról, a halhatatlan Szellemről. A világot megváltani lehetetlen vállalkozás, de önmagunkat és környezetünket ráeszméltetni a bennünk, körülöttünk szünet nélkül jeleket adó összefüggésekre, csodákra, elérhető közelségben van! E belső szabadságot kínáló lehetőség szinte ingyen adatik nékünk. Ismerjük meg a bennünk szunnyadó erőket, határtalan képességeket. Ne sodródjunk át vakon az életen, amikor mi magunk alakíthatjuk sorsunkat, a körülöttünk lejátszódó eseményeket. És engedjük magunkhoz a bölcseletet, a szelíd jóságot. Gyógyul tőle a világ, s rajta minden élet.

Kovács Julianna

A biosz varázslói


A természetnek vannak felderítetlen titkai, amelyek mindmáig azok maradtak az emberek számára. Pedig a biosz valójában nyitott könyv. Millióféle szagokon, hangokon, vizeken, elemeken, eleven ábrákon át beszél, közöl, figyelmeztet szüntelenül. Fajtánk azonban nagyon kevéssé érti, legtöbbször pedig félreérti e sajátos jelképnyelvet. Vannak persze kiváló természettudósok, akik már rájöttek bizonyos törvényszerűségekre, amelyek azonban inkább megzavarták őket. Raoul H Francé írja A növények élete című könyvében: „Az igazság az, hogy nem lehet éles határvonalat húzni az állatok és a növények közé. Hosszas kísérleteim, megfigyeléseim végeredményeként azt kell mondanom: a növények statikus állatok, az állatok dinamikus növények. A növények is élőlények. Éreznek, félnek, gyökereikkel mozognak céljuk felé. Megtermékenyülésük érdekében illatcsapdákat állítanak a rovaroknak, s nektárral fizetnek beporzásukért. Vannak közöttük öntermékenyítő, kétnemű androginek, de a csigák között szintén akadnak olyan fajták, amelyek önmegtermékenyítéssel, kettős ivarszervük násza által szaporodnak. Ismeretesek ragadozó növények, amelyek síkos kelyhükbe zárják és felfalják rovaráldozataikat.” Hozzá kell tennem: mind az állatoknak, mind a növényeknek vannak bizonyos, az emberétől eltérő többletérzékszerveik, képességeik. Egyetlen közös bennük: az élet primitív vagy zseniális fenntartása, de gyakran nem egyedi okból. Ez a titok a legmélyebb, amely a természet világában megnyilvánul. A tiszavirág például este megszületik, rögtön párosodik, a nőstény még az éj folyamán lerakja a petéket, s reggelre a pár halott. Elpusztulnak anélkül, hogy meglátták volna a napvilágot. Nem ettek, nem ittak, nincsenek szerveik semmiféle anyagcserére. A selyemhernyó lepkéi is, amint kibújnak a gubójukból, néhány pillanatig csapkodnak a szárnyukkal, petéket raknak és meghalnak. Sorolhatnám még e félelmetes, érthetetlen szexjelbeszéd eseteit a rovarok „szerelmi halálával”. Nemzésüket nem élet, hanem pusztulás követi.

A véglényekben ugyanaz az élet lüktet, mint a legbonyolultabb szervezetekben, akkor is, ha egy egész világ választja el őket egymástól. Vannak moszatok, amelyek egyidejűleg táplálkoznak növényi és állati módon. A vízben fürgén mozogva, kisebb moszatokat nyelnek el, és megemésztik őket. Más körülmények között pedig növényként alkalmazkodnak megváltozott környezetükhöz.

Az ember alkotásai az első, kezdetleges találmányoktól a bonyolult kibernetikai gépekig mind megtalálhatók a természet láthatatlan mérnökének műveiként. E zseniális organizátor tevékenysége kétségtelenné teszi a biotechnika és a technika azonosságát. A kísérleti tudomány valamennyi fakultása bizonyítja, hogy az ember semmi újat nem talált fel eddig, amit a természet műhelye már a Homo sapiens megjelenése előtt létre ne hozott volna. Ezért egyre inkább bizonyossággá válik a feltételezés, hogy a statikus, passzívan gyümölcsöző növényvilág, amely egy gyökerű az állatok vagy a kristályok létformájával, közös eredetű az emberével. Ezt bizonyítja embrionális fejlődése, amely az anyag evolúciójának minden fázisát átéli az anyaméhben.

A növények a fény gyermekei. Világosságban aminosavat nyelnek magukba, és oxigént bocsátanak ki, amely a földi tüdővel rendelkező élőlények létformájának feltétele. Ezért olyan végzetesen tragikus az esőerdők pusztulása.

A növények „fényszálakra” fűzött életét frappáns módon mutatja be egy trágyán növekvő, apró gombafajta, amely megfelelő kísérleti körülmények között pontos céllövővé változik. Ha táptalajával együtt ferde sötétkamrába helyezzük, amely egészen kicsi, beüvegezett nyíláson át kapja a fényt, a gombák egyszerre nagy erővel kilövik spórasapkájukat, és tüzelni kezdenek „fecskendőfegyvereikkel”. Valamennyi spórájuk hajszálpontosan a sötétkamra apró nyílásán tapad meg.
A természet csodálatra méltó rejtélyéhez tartozik az esztétikai ösztön, amely legerősebben a madarakban nyilvánul meg. Az ausztráliai lugasépítő madarak hímjei például fűből, ágacskákból, virágszirmokból apró kunyhókat építenek. A körülötte lévő teret kitisztítják, s színes tollakkal, kövekkel, csigákkal szépen, gondosan feldíszítik. „Lugasuk” falába is virágokat, tollakat tűzködnek. S hogy az ornitológusok bámulata még nagyobb legyen, csőrükkel színes agyagot kevernek, s azzal be is festik. A legkülönösebb jelenség azonban ezután következik. A lugasépítő madarak táncolni kezdenek gyönyörű kis „palotájuk” körül sajátos láb- és táncmozdulatokkal, amiben a rituális templomtáncokhoz hasonló rendszer fedezhető fel. A műnek és a körülötte végzett szertartásnak az udvarlási és fajfenntartási ösztönön túl más, számunkra még ismeretlen szerepe is van, hiszen a tojók sokszor a lugasoktól távolabb épített fészkekben költik ki fiókáikat. Ez a „misztériumjáték” valóban a természet megfejthetetlen titka, éppúgy, mint egy egész sor más, különféle madárfajta viselkedésmódja.

Lehet, hogy azok az ősi egyiptomiak, akik a lelket „lélekmadárnak” nevezték, és madárként ábrázolták, többet sejtettek erről?
„Minél régebbi az ember, annál felismerhetőbben mutatkozik meg rajta isteni eredetének nyoma” – állítják a történelem előtti, ókori bölcsek. S micsoda fény ez a tudatlanság sötétségét elűző, káprázatos világosság, amely a múlt mérhetetlen mélységéből tör elő?
„Minden élet mögött a halhatatlan szellem jelképei állnak” – ezt a gondolatot is a természet könyvéből olvassák ki a föld sok millió éves rétegeiben lapozó archeológusok, antropológusok. Ezt szövik tovább a gondolkodó tudósok. E könyv azonban mindig új jelenségeket tár eléjük, új titkokkal lepi meg őket.
Amikor a modern tudomány a szaporodás és a lét célját az élet fenntartásában jelöli meg, némileg megközelíti, mégis eltéveszti az igazságot. Mert a kísérleti fizika szerint az élet örök. Anyag és energia soha nem vész el, csak átalakul. A gondolkodás, az intelligencia rezgései is energiák, enkefalográffal mérhetők. Akkor azt, ami elpusztíthatatlan és örök, miért kellene annyi erőfeszítéssel és gyötrelemmel fenntartani?

„Az élet mögött a platóni ideákhoz hasonló, elvont matematikai formulák állnak” – mondja Heisenberg, korunk egyik legnagyobb fizikusa. S mivel egyre több atomrészecskét fedeznek fel, amelyek minden élő forma alapvető építőkövei, s a neutron, a pozitron mellett az elektron már nem anyagi fogalom, elhangzott az a tudományos feltevés is, hogy: „az anyag a kozmosz kővé dermedt emlékezete, az örök intelligencia olyan »matricája«, mozzanata, mint a víznek a jég”.
De hát akkor mi az érthetetlen rejtélyek, csodák, szenvedések, harcok, csalódások, boldogságról szőtt álmok értelme? Mi a parajelenségek, tudományok, művészetek, ijesztő és nagyszerű víziók, halandó testben sínylődő lélek, zseniális teremtő fantázia, a relatív időből a kozmikus időbe leső értelem, halálos bűnök és eksztatikus megtisztulások transzcendens emlékeinek igazi lényege és célja?

Titok.

Amikor a tanítványai megkérdezték Buddhától – aki történelem feletti lény volt, mint Krisztus, Lao-ce, Mózes és a többi szellemtitán –, hogy mi a nirvána, azt felelte: „A nirvána az az állapot, amelynek küszöbéről a szavak a gondolatokkal együtt visszafordulnak.”
Lehet, hogy ebben a nirvánában rejlik a felelet, amelyre emberi fogalom nincsen? Oda kell elhatolni érte, egy olyan tudatállapotba, amelyet megélni lehet, de megosztani nem.

1997

Idő és időtlenség


A lét végtelen folyamatosságát kezdetre és végre osztani az emberi elme fogyatékossága. Szerencsére ezen túljutottunk. Mégpedig nem a hit, hanem a kísérleti tudomány segítségével. A csillagászat már ismeri a „kozmikus idő” fogalmát, amely messze túllép az ember relatív időérzékelésén. Einstein pedig izgalmas képzeletjátékot vetett fel a „csillagidővel” kapcsolatban, feltéve, ha az ember olyan űrhajón utazhatna, amely fénysebességgel, másodpercenként 300 000 kilométerrel haladhatna a világűrben. Ez persze ma még lehetetlennek tűnik szervezetünk számára, noha az utolsó évszázad alatt sok minden megvalósult, amit a tudomány fölényesen nagyképű, abszolút szakértőkként (főleg önmaguk által) elismert képviselői képtelenségnek jelentettek ki. Vegyük például az autót, amelyet századunk legelső éveiben a lexikonok „benzinkocsinak”, háromkerekű velocipéd mintájára készült „hintónak” neveztek, s jövőjét teljesen reménytelennek ítélték, elterjedését kizártnak tartották, mert „rendkívül bűzös, lármás, s a legnagyobb mértékben veszélyezteti a közbiztonságot”. Még egy idézet a Pallas Nagy Lexikonából: „A repülés megvalósítása a levegőnél nehezebb szerkezettel csupán agyrém.” (A párizsi Tudományos Akadémia véleménye 1903-ban.) Azt hiszem, nem kell megjegyzést fűznöm ehhez a szöveghez.

Ha tehát egy fiatal ikerpár közül az egyik fénysebességgel száguldó rakétába szállva négy évet töltene az űrben, s visszatérne a Földre, ikertestvérét aggastyánként látná viszont, vagy az esetleg a temetőben nyugodna, sírkövén az emberi kor legvégső határát jelző dátummal. Kozmoszt járó testvére viszont nem öregedett többet négy esztendőnél. A kozmikus idő asztrofizikai ténye – szemben a szelektív, viszonylagos időképzet határaival – egyszerű számítással bizonyítható a csillagtudomány eszközeivel. Ha mondjuk, megfigyelhetnénk egy, a Földtől 10 millió fényévre lévő, virágzó civilizációt (elvégre az első holdra szállást is azzal egy időben szemlélhettük), de ez a távolabbi bolygó 5 millió fényévnyi léte után felrobbanna, mi 5 millió fényévig még ugyanabban az állapotban, ugyanott láthatnánk, mert fénysebességgel utazó energiája csak akkor vetítené el hozzánk valódi végzetét, fényévmilliókban végbement múltjának kataklizmáját.

Térjünk azonban vissza a hétköznapok kalodájában problémáival, félelmeivel küszködő ember relatív idejéhez, aki nem tudja, nem meri végiggondolni élete igazi értelmét. Például azt, hogy ha született, miért hal meg? És miféle sorshóhér találta ki azt a gyalázatot, hogy szerettei, barátai sorra pusztulnak körülötte? Pedig a hagyomány sok feleletet kínál neki e félelmetesen megzavaró kérdésre. Jelenében sem hiányoznak a megfejtések hozzá. Például álmában. Álom-énje sokkal okosabb a nappalinál. Nem ismeri a halált. Elhunyt hozzátartozóival találkozik, akik fiatalok, beszélnek hozzá, nevetnek vagy szomorúak. Eszébe sem jut, hogy már eltemette őket. Õ maga is meghal néha e különös állapotban, amelyben élete egyharmadát tölti naponta, de azután nyugodtan felkel ágyából, leszáll ravataláról vagy kilép a sírjából, és folytatja hétköznapi vagy esetleg egészen bizarr tevékenységeit. Mert képességei álmában sokszorosan meghaladják nappali tudását. Repül, amit egészen természetesnek talál. Idegen nyelveken beszél, amelyekhez ébren nem is konyít. Nappal egyszerű hivatalnok, elnyomott, félszeg, jelentéktelen ember, de az éjszaka álomdíszletei között színpadra lép, tapsok orkánjában fürdik, bonyolult szexorgiákban vesz részt, meztelenül jár az utcán, üldözik, vagy ő üldözi főnökét, esetleg meg is öli. Örvendező ráismeréssel üdvözöl embereket, akikhez számtalan emlék köti, holott nappal sohasem találkozott velük.

Keleten az álmot „kis halálnak” nevezik. A halál és az új születés közötti „hosszú éjszakát” (bardót) szerintük éppúgy ébredés követi, mint ahogyan az ember két vak szeme éjszakai álmából új nappalra nyílik.

Azon is érdemes volna eltűnődni, vajon anyaméhből kiszakadó, felsikoltó születésünk és mulandó testünk burkának leválása közötti létpillanat nem egy rövidebb-hosszabb időre ránk alvadt életálom-e? Hiszen váltakozó felhőjátéka a relatív időben mulandó. Vajon nem e viharos, napszegélyes káprázatok szétoszlása után ébred-e fel az a Valaki bennünk, aki örök, s véges, tünékeny tévképzeteit csak félelmei, becsvágyai vetítették köré? Kevesen fordítanak figyelmet erre. Inkább Kronosz homokórájának rohamosan hulló perceit számolják vak rémülettel. Eszükbe sem jut, hogy a homokórát mindig megfordítják, s e szélhámos játék újrakezdődik a relatív idővel. Jó volna, ha legalább önmaguknak bevallanák, mekkora képtelenség, hogy egyik pillanatról a másikra semmivé lesz az örömmel, bánattal, reménnyel, félelemmel, dinamikus törekvésekkel telt burok, amely személyüket jelenti. A „művelt”, „civilizált” Nyugat sajnos elfelejtette saját gyökereit, kötődését a természethez, léte szüntelen megújulásának értelmét, mert „evett a sötét tudás gyümölcséből”, s ezzel kizárta magát az Édenkertből, saját halhatatlansága tudatából. Csak sejtelmei maradtak róla. Azt is elfelejtette már – mert harmadik istenszeme hályogossá vált –, hogy a mítoszok magja igaz, csak képekben, szimbólumokban beszél hozzá, mint álmai. Õ azonban szerencsétlenségére már nem tud a szimbólumok, az analógiák nyelvén.

Merezskovszkij írja: „Minél mélyebbre hatolunk a múltba, annál nagyobb világosság árad belőle.”
Térjünk csak vissza azonban a relatív időben tántorgó ember életérzéséhez! Sajátos élményeit sokszor ki sem tudja fejezni, vagy fél, hogy bolondnak nézik érte. Egy idegen városban például bizonyosság villámaként rázza meg a felismerés, hogy amit átél, az már volt egyszer. Ezt a tudatvillámot déjà vunek nevezik. Ebben az állapotban pontosan tudja, merre vezetnek bizonyos utcák, utak. Emlékszik házakra, eseményekre. Csak pillanatokra zökken ki a relatív időből, de ezekbe a villanásokba rengeteg különös tartalom fér.

Egy írószövetségi sci-fi összejövetelen különös kérdést tett fel valaki, mire a jelenlévők elnémultak. Én tudtam volna felelni, de akkor még nem lehetett. Látszott rajta, mennyire foglalkoztatja, tanácstalanná teszi élménye. Egy vidéki városban járt életében először, ahol szinte elzsibbasztotta a bizonyosság, hogy ismeri a hely minden kövét, épületét. Egy részlet azonban megváltozott. A ház helyén, amely előtt megtorpant, nagy bombatölcsérnek kellett volna lennie. Ezt biztosabban tudta, érezte, mint a saját kezét, lábát. Kérdezősködni kezdett az idősebb emberektől, hogy mikor épült a számára idegen ház, és mi volt ott azelőtt? Néhányan emlékeztek rá. A háború utolsó évében bomba zuhant az ott álló kis vályogházra, s az lakóival együtt elpusztult. A robbanás mély bombatölcsért vájt a földbe. Annak, aki a már új házat emelte, több szekérnyi homokkal kellett feltöltenie a talajt.

Az, hogy van gondolatátvitel, ma már tudományos kísérletek tárgya, tehát a sznoboknak szintén el szabad fogadniuk. S ez igaz a 75–90 százalékos eredménnyel dolgozó küldő-felfogó gondolatrezgések áthatolására is az ólomborítású falakon. Az ilyenfajta eredményeket oroszországi és amerikai tudományos forrásokban olvashatjuk. Ugyancsak nem vet árnyékot egyetlen magas IQ-val rendelkező „polihisztor” méltóságára sem, ha rábólint az úgynevezett „dimenziófotók” tényére. Sok fénykép, cikk jelenik meg róluk különféle nyelveken. Szóval illik tudni, hogy minden élő dolog sugárzik. Infravörös fényben lefényképeztek például egy üres parkolóhelyet, ahol néhány órával azelőtt autók szusszantották ki hőjüket, rezgéseiket. A fényképen ott állnak a már eltávozott autók, ugyanazon a helyen, amelyet egy időre elfoglaltak. Alakjuk, színük látható. Kicsit rezegnek ugyan, de plasztikusak. Mit kezdjünk velük az „emberi időben”? A parkoló üres. A volt, az van is – egy másik időkategóriában.

Ha már a fényképeknél tartunk, beszéljünk csak Kronosz embert fogva tartó, ravasz időcsalásairól. Arról, hogy ez a valami mennyire képlékeny, rögzíthetetlen, viszonylagos. Hol elnyúlik, hol összezsugorodik. Vannak évszázadoknak tűnő percek, és pillanatként érzékelt évtizedek. Az „álompercek” teremtik a legkülönösebb élményeket. Akad olyan eszméletlen álomgödörbe hulló néhány másodperc, amely alatt egész életnyi cselekményt szenved, örül, fél, tevékenykedik át a pillanatalvás foglya. Franz Werfel Halljátok az igét! című nagyszerű művének író főhőse Izraelbe látogatva átélte Jeremiás próféta egész korszakát, annak minden hiteles, történeti részletével, szereplőivel, tragédiáival, mialatt csuklóját felemelve a karórájára nézett, s azután újra felpillantott a tájra. Magam is feljegyeztem egyik tanítványom beszámolóját arról, hogy faliórájával szemben délután elszundított a karosszékében ülve, és olyan intenzív, hosszú álomiszapba ragadt, amely legalább fél évszázadnyi keserves történéssorba kényszerítette bele. Amikor sikerült végre kitépnie magát e kellemetlen időhurokból, az órára pillantva látta, hogy mindössze öt percet aludt a karosszékben.

Van még egy meglepő, de mindenki által tapasztalt, logikus és cáfolhatatlan törvénye is a földi időbe zárt embernek. Academia Occulta című könyvünkben írtunk erről tizennyolc éve halott bátyámmal. Mi „planétaidők és planétatereknek” neveztük e valamennyi karakterben megnyilvánuló tényt. Ez arról szól, hogy kivétel nélkül minden ember sajátos, egyedi karaktere szerint, más időritmusban él, tapasztal, felfog, reagál, cselekszik és gondolkodik. E tanulmányban a zodiákusjeleket kizárólag karakterológiai szempontból használtuk „típuselméletként”. Egyrészt azért, mert mi a jóslás általánosítását hamisnak, veszélyesnek, félrevezetőnek tartottuk, másrészt egyetlen horoszkóp sem mutatja ki az egyén intelligenciaszzintjét, erkölcsi érettségét. Írása viszont elárul róla mindent. Bizonyos, hogy két egyforma ember nincs, akkor sem, ha ugyanabban a jegyben születtek, ahogy nincs két egyforma ujjlenyomat sem. Ismertem olyan gyermeket, aki „valódi korát” nézve legalább húszezer évvel idősebb, okosabb, érettebb volt a szüleinél. Egy Bak szülött például kitűnő tulajdonságai, elmélyültsége, megfontoltsága, filozofikus hajlama, alapossága mellett – vagy éppen „szellemi öregsége” miatt – mindent nehézkesebben, lassabban csinál. Szenved a kényszerű, gyors döntéstől, cselekvéstől. Nem tudja hirtelen felfogni a hozzá érkező benyomásokat. Hosszabb időre van szüksége ahhoz, hogy agyában feldolgozza a szavakat, jelenségeket, értelmükön előbb töprengenie kell. Mérlegelés nélkül képtelen elfogadni bármit. Az elméjében, érzéseiben lejátszódó folyamatokat nehezen fejezi ki. Érzelmeit kevéssé tudja kimutatni. Nem közlékeny. Ha gyors választ követelnek tőle, csaknem dadogni kezd. Érdekes utalni rá, hogy az ősi babilóniai csillagkultúrában az uralkodó tizenkét Bak szülött tanácsossal vette körül magát, és rajtuk szűrte át terveit, rendeleteit. Tudta, hogy alaposan megrágják minden szavát. Ezzel szemben a Kos szülött, ha magas rendű egyéniség, akkor kirobbanóan tehetséges, lendületes, ötletes. Céljait sodró erővel valósítja meg. Villámgyorsan határoz. Autóvezető hazardőr például, és környezetétől ugyanezt a tempót követeli meg. Ha egy Bak szülött Kos vezérjellel kerül össze bármely viszonylatban, ott bizony gyakran támad cintányércsörrenés és disszonancia. A Bak védekezik, dühöng, lázad, pótcselekvésekben reagálja le tiltakozását a számára tűrhetetlen hajsza ellen. A Kos viszont megőrül a másik „tetűlassúságától”. Párkapcsolatban, gyermeknevelésben, alá- vagy fölérendelt viszonyban, üzlettársként tanácsos figyelembe venni a másik „planétaidejét”, különben elmaradhat a fontos eredmény, amelyet elérhettünk volna, ha okosan alkalmazkodunk az illető ritmusához. Az Oroszlán királyt például sohasem kényszeríthetjük semmire. Önként háromszor annyit tesz, mint ha megköveteljük tőle. Ez a típus nem bírja a kötöttséget s az alattvaló megalázottságát. Vezetőnek való. Szánja és segíti a gyengébbet. Nagyvonalú. Inkább független szabadúszó. A családban pátriárka. Tud sugárzóan kedves lenni, de kevés az általa elfogadott, igazi barátja. Magányosan ragyog a táj fölött, mint a nap.

Sorolhatnám napestig, de minek? Ilyenfajta jellemismeret nélkül lehetetlen tájékozódni ezen az „idegen”, zavaros kis bolygón, ahová születtünk. Valójában időtlen átutazók vagyunk, de azt is elfelejtettük. Ittlétünk okáról meg végképp nem akarunk tudomást venni. Miféle vélt időörvények, karmos sziklák, vér- és könnyóceánok között sodródunk? Bábel tornyát építgetjük anélkül, hogy értenénk társaink nyelvét? Nem kellene elgondolkodnunk például azon is, hogy kozmikus időszámítás szerint mindössze tizenöt másodperce él ember a Földön? Ezalatt kiderült, hogy nincs nála ártalmasabb élőlény, mert rohamos gyorsasággal pusztítja saját létformáját. Ez nem érdekli a „teremtés koronáját”, aki éppen azt az ágat fűrészeli maga alatt, amelyen ül? Pedig jártak már olyan szellemóriások a Földön, akik felkínálták az aranykulcsokat az élet értelmének, titkának megfejtéséhez. Ha ezek a kulcsok nem kellenek, hát nem kellenek. A gyógyszer annak használ, aki beveszi, mert tudja, hogy beteg. Persze csak a relatív időben, amely Kronoszként falja fel saját gyermekeit. Relatív idő azonban nincs! A zarándok szelleme időtlen! S megérkezéséig örök otthonába célja maga az Út!

1994

Ûrhajónk, a Föld


Az emberek valamikor azt hitték, hogy Földünk a világ közepe, tányér alakú, s a csillagos ég egyfajta ékkövektől szikrázó mennybolt fölöttük. Ha valaki elég kitartóan vándorolna az orra után, elérhetne akár a világ végére is, és lelógathatná róla a lábát. E hiedelmet sokáig nem volt tanácsos kétségbe vonni, mert aki makacsul bizonygatni próbálta, hogy a Föld nem lapos, hanem gömbölyű, sőt forog a saját tengelye, és kering a Nap körül, az még máglyára is kerülhetett érte.
Azóta – hála a természettudomány fejlődésének – bolygónk megtalálta helyét az univerzumban. Kiderült, hogy Terra csak egy égitest a többi között. Mégpedig meglehetősen kicsi hozzájuk képest. Egyvalamiben mégis különbözik Solaria többi bolygójától: létrejöttek rajta az élet feltételei. Nagy részét tengerek borítják. Vannak édesvizei. Légóceán, különféle szférák, mágneses mező, ózonköpeny veszi körül. Az ősóceánok magzatvizében azután kialakultak az első életformák, s megtermékenyítették a szárazföldeket is. Bonyolult növényi, állati organizmusokká szerveződtek, majd megindult az értelmes családi, törzsi közösségek, s később a magas rendű civilizációk fejlődése.
Azután valami csodálatos dolog történt a XX. század hatvanas éveinek elején. A tudományos technikai forradalom lehetővé tette, hogy az ember kilépjen a kozmoszba. Gagarin szovjet asztronauta tette meg ezt az első lépést 1961-ben, amely megváltoztatta a világ egész életét. Nem csupán életritmusunk gyorsult fel rohamosan, ismereteink köre tágult, hanem Föld-központú szemléletünk is teljesen átalakult. A televízió képernyőin megjelent hirtelen a felhőfátylak örvényébe burkolt égitestünk. Kívülről, az űrből pillanthattunk rá! Ez az új nézőpont egyszerre tudatosította bennünk, hogy a mi gyönyörű, kék csillagunk valójában életet hordozó űrhajó, amely meghatározott mennyiségű víz-, levegő- és energiakészlettel kering pályáján, készletei azonban nem kimeríthetetlenek.

Arra is rájöttünk, hogy nem folytathatjuk tovább a rablógazdálkodást javainkkal, mert elpusztítjuk vele saját létfeltételeinket. Hiába reméljük úgy megoldani gondjainkat, hogy utópisztikus űrhajókon elhagyjuk szennyezett vizű, mérgezett levegőjű, nyersanyagaitól megfosztott, kizsarolt anyabolygónkat. Éppen gyarapodó ismereteink teszik bizonyossá, hogy szervezetünk ehhez az égitesthez köt bennünket. Egyedüli támaszpontunk és életforrásunk a Föld. A világegyetem részeként itt kell felépítenünk a jövőnket. És ez a jövő már elkezdődött.

A kétezredik év, amelybe gyermekeink belenőnek, túlszárnyalhatja mindazt, amiről a tudományos-fantasztikus regények írói álmodnak. A felfedezések, amelyekről a jövőkutatók beszélnek, csírájukban már megszülettek. Zseniális kísérletek és eredmények ígérik létünket fenyegető legnagyobb válságaink megoldását. Mert valamennyi problémánknak van vész-, illetve „észkijárata”, amely kiváló elmékből nyílik. S ha bizonyos nyersanyagokkal rosszul gazdálkodunk, a javak elosztása igazságtalan is, a képzett, ötletes, alkotó képzeletű elmék határtalan mennyiségben teremnek bolygónkon. Tudatrádiuszuk egyre tágul.
Ma már számtalan, tudományos megfigyeléseket végző, hírközlő műhold, űrlaboratórium kering Földünk körül. Az űrszondák szüntelenül új felfedezésekkel gazdagítják a világképünket. Minden esélyünk megvan arra, hogy közös „Föld-űrhajónkról” száműzzük azokat a veszélytényezőket, amelyek utasait fenyegetik. Az ember tudása, tehetsége, erkölcsi elkötelezettsége az ellenmérge, gyógyszere a gyűlölködő önpusztításnak, amely felé a felelőtlen tudatlanság taszítja jelenkorunk embercsoportjainak egy részét. Előbb-utóbb azonban minden értelmes lénynek fel kell ismernie, hogy nincs más választásunk! Együtt kell küzdenünk ezen az intelligens életet hordozó bolygón, hogy egyre egészségesebb, szebb létfeltételeket teremtsünk rajta valamennyi élőlénynek.

Most pedig tegyünk egy villámkirándulást a kétezredik esztendőn túl valamelyik világvárosba, amely már egy cseppet sem hasonlít a tegnapi és mai építészetünk által létrehozott kastélyok, villák vagy termeszvárakként egymáshoz csúfolódó felhőkarcolók összességére. E településen megszűnt a különbség a nyomornegyedek és a gazdagok előkelő otthonai között. A családtervezés pontos genetikai program alapján történik, nincs túlnépesedés, a gyermekek egészségesek. Törődött öregek helyett aktív, érett emberek osztják meg tapasztalataikat a fiatalabbakkal. Eltűntek a járványos betegségek, a rák, a szív- és érrendszeri megbetegedések s az aggkori degenerálódás kiszolgáltatottsága. Az életkor jelentősen meghosszabbodott. A zöld övezetek, a parkok, az ózont és oxigént kilehelő erdők, terek visszakapták főszerepüket, újra együtt élnek az emberrel. A „zöld forradalom”, a természetes és mesterséges táptalajon termő haszonnövények sokszoros hozama és az időjárás szabályozása véget vet az éhínségnek az aszályos területeken is, mert a sivatagokat virágzó Édenné varázsolja. A kristályosan áttetsző, tűzbiztos anyagokból emelt házak falai szűrik vagy sugározzák a megfelelő fényerőt, hűtenek és fűtenek az űrben keringő, hatalmas napgenerátorok segítségével, amelyekre az üzemek nagy részét is kihelyezték, hogy ne szennyezzék a környezetet. A háztartások természetesen teljesen automatizáltak. A takarítás is számítóképekkel programozott tevékenység, emberi erőfeszítés nélkül folyik. A házi komputerek már ma is elfoglalták helyüket a föld igen sok otthonában éppúgy, mint az iskolákban is a tanulást segítve. A tetők fölött mágneses sínek feszülnek, amelyeken zajtalanul gördülnek a járművek. Az autók üzemanyaga vízből nyert hidrogén. A házak lakói színes, plasztikus „holovíziójukon” a szobájukba idézhetik hozzátartozóikat, barátaikat a világ valamennyi tájáról. Ugyanúgy elbeszélgethetnek velük, mintha jelen volnának. Senki sem érzi a magány kirekesztettségét, hiszen elektronikus rezgéshálózat szövedéke fűzi őket a közösség többi tagjához és a különféle szolgáltatásokhoz. A bolygóközi utazás éppoly természetes, mint ma a repülőgépen való közlekedés. Kozmoszba hallgatózó „óriásfüleink” már jelzik, hogy felfogták üzenetünket valamelyik távoli világszigeten. Nem vagyunk egyedül a világmindenségben. Ahogyan a mi bolygónkra csillagporral érkeztek az élet spórái, és létrejöttek fogantatásának feltételei, ugyanaz megtörténhetett galaktikánk más naprendszereiben is. Bizonyos azonban, hogy a fényévek messzeségében kibontakozott értelmes kultúrák és közöttünk csak akkor keletkezhet élő kapcsolat, ha rendbe tesszük saját dolgainkat. Egy fejlett civilizáció lényei valószínűleg nem vennék fel a kapcsolatot egy olyan bolygóval, amelynek nukleáris és kémiai időzített bombái ketyegnek. Meg kell szabadulnunk gyilkos fegyvereinktől saját és gyermekeink érdekében. Annál is inkább, mivel az ember és ember közötti szövetségnek, békének nincs más lehetősége. Hiszen közös űrhajón utazunk!

1991

Rendeld meg ezt a könyvet az Édesvíz Kiadótól!